2017. március 25., szombat

A Brontë nővérek


A Brontë nővérek már gyermekkorukban sajátos fantáziavilágot álmodtak maguk köré, nem csoda, ha felnőttként a nemzetközi irodalomban is kiemelkedő alkotásokat hoztak létre.

A három nővér közül Emily Jane rövid élete során csupán egyetlen regényt írt, az Üvöltő szeleket, mégis a hírességek közé emelkedhetett. Kevesen tudják róla, hogy csodálatos, melankolikus verseket hagyott maga után.

Édesapjuk, Patrick Brontë az ír Down megyében született, később költözött át Angliába. Bár paraszti sorból származott, az egyetemig küzdötte fel magát. Kedvelte a költészetet és helyi lapokban is publikált. Feleségével, Maria Branwellel a yorkshire-i Thorntonban éltek. Emily 1818. július 30-án született. 1820-ban Haworthba költözött a család, mert édesapja ott kapott kápláni állást. Összesen hat gyermekük született, öt lány, Maria, Elizabeth, Charlotte, Emily Jane, Anne, és egyetlen fiú, Patrick Branwell. A hely, ahol éltek, elzárva, az Isten háta mögött volt, a vad, hangával borított yorkshire-i táj a nővérek irodalmi munkásságában köszönt vissza. Édesanyjuk 1821-ben halt meg rákban, a gyermekek nevelésében egy nagynéni segédkezett.
A lányok hamar megkedvelték az irodalmat, sokat olvastak. Az öt lányt a Cowan Bridge-i Clergy Daughter's School iskolába íratták, ahol mostoha körülmények között kellett élniük és tanulniuk. A két idősebb nővér, Marie és Elizabeth súlyos beteg lett, s nemsoká meghalt. A többiek sem maradtak tovább az intézmény falai között. Otthon, a négy unatkozó gyermek sajátos játékkal ütötte el az időt: képzeletvilágot teremtettek, szigeteket, országokat, saját néppel, történelemmel, törvényekkel. A Gondal legendák vagy Angria királyságának történetét a gyerekek gondosan lejegyezték, számtalan teleírt füzet őrizte a fantáziabirodalmak emlékét.

A vidéki nővérek egyetlen lehetősége az volt, ha nevelőnőnek álltak. Vágyuk egy saját iskola volt. 1835 és 1845 között a lányok tapasztalatokat gyűjtöttek. 1837 októberétől hat hónapon át Emily nevelőnőként dolgozott Miss Patchett női akadémiáján Law Hill Hallban. Két testvére családoknál helyezkedett el. Keserű tapasztalataikat Charlotte így összegezte: „Világosabban látom, mint valaha, hogy a nevelőnőnek nincs külön léte, s nem tekintik értelmes élőlénynek, csak amennyiben terhes kötelességeinek teljesítéséről van szó ..." Emily és Charlotte Brüsszelbe utazott franciát tanulni, Emily tíz hónap után hazatért, Charlotte még egy ideig tanított az intézetben, s szívében egy tanára iránt érzett életre szóló, be nem teljesült szerelem emlékével tért haza. Branwell, a fiútestvér a család nagy reménysége volt. A remény azonban, hogy sokra viszi, hamar semmivé foszlott, állásából kirúgták, inni kezdett és az ópium rabjává vált. A lányok iskolájába egyetlen tanuló sem jelentkezett, így kénytelenek voltak letenni a tervről. Apjuk látása egyre romlott, semmirekellő fiával gyakorta veszekedett. 1846-ban Manchesterben átesett egy hályogműtéten és majdnem teljesen visszanyerte látását.


A három lányt egy közös szenvedély kapcsolta össze: az irodalom. 1846-ban úgy döntöttek, válogatott költeményeiket egy közös kötetben adják ki. A gyermekkori Gondal-legendák verseikben is visszaköszöntek. Emily költeményeire nővére, Charlotte talált rá:
„1845-ben, egy őszi napon, véletlenül egy kéziratos verseskötetre bukkantam. A kézírás Emily húgomé volt. Természetesen nem lepődtem meg, ismertem Emily tehetségét, s tudtam, hogy ír verseket. Mikor ezeket elolvastam, amit éreztem, több volt meglepetésnél: mélységes meggyőződés, hogy nem közönséges zöngeményekkel van dolgom, egyáltalán nem olyasfajta versekkel, amilyeneket nők szoktak írni. Ügy találtam, ezek a költemények tömörek, elevenek, eredetiek. Zenéjük is sajátos volt: vad, mélabús, felemelő ..." Álnéven, férfiként jelentették meg első kötetüket:  Charlotte Currer Bell, Anne Acton Bell, és Emily Ellis Bell néven. Csupán két példány fogyott belőle. Emily versei egy elszigetelődött, száműzött lélek képét tárják elénk. J. Hillis Miller úgy fogalmaz, hogy ettől a száműzött léttől szenvednek a versek énjei, boldogságukhoz minden esetben egy másik, rajtuk kívüli énre lenne szükségük, de ezt sosem érhetik el. A versek többsége letisztázva maradt fenn, elképzelhető, hogy Emily valamelyik testvére másolta át őket, így pontos korukat nem tudni. A romantikára nagy hatást gyakoroltak a misztikus hagyományok, ez Emily műveiben is nyomot hagyott. Nathalie Sorensen szerint azonban mikor Emily egy másfajta létezésbe való tökéletes beleolvadásról ír – legyen az szerelem, vagy a természet – hogy felnyissa tudata határait és elérje a tökéletes boldogságot, a mű végére a misztikus egyesülés nem következik be, vagy a személyiség elveszítésével jár. A szerelem a magány és a halál összefonódik a műveiben, a földi létben nem valósul meg szerelem, mint ahogy a költőnő életében sem.

Charlotte megírta híres Jane Eyre című regényét. A mű a modern női fejlődésregény első példája, a jelentéktelen külsejű, de okos kislány felnőtté válását, szerelmét és révbe érését követi nyomon. A könyv A lowoodi árva címen is megjelent. Rengeteg benne az életrajzi utalás, mint a Brontë nővérek összes regényében. Emily és Anne nem jósolt nagy sikert a műnek, mivel nem egy szép nő a főszereplő, hanem egy jelentéktelen külsejű lány. Charlotte így felelt nekik: „Bebizonyítom, hogy nincs igazatok. Hősnőm éppolyan jelentéktelen és kicsi lesz, amilyen én vagyok, s mégis kelt majd akkora érdeklődést, mint a ti szépségeitek." Közben Anne megírta Agnes Grey, a fiatal nevelőnő történetét, melyet 1847-ben adtak ki Londonban. Emily egyetlen regénye szintén ebben az évben jelent meg, s bár akkor nem aratott komoly sikert, mára a világirodalom kiemelkedő darabjaként tartják számon.

Az Üvöltő szelek (Wuthering Heights) történetének középpontjában egy halhatatlan szerelem áll, mely a mindent elpusztító gyűlöletből és a mindent feláldozó szeretetből fonódott össze. Howard Phillips Lovecraft amerikai író szerint a mű átmenet a rémregény és a romantikus szerelmes regény között.  1801-ben kezdődik a történet, amikor Mr. Lockwood bérbe veszi Thrushcross Grange-t Heathclifftől. Szelesdombon, ahol Heathcliff és családja él, barátságtalan emberek fogadják, s mikor egyik látogatása során kénytelen a házukban tölteni egy éjszakát, egy lidérc látogatja meg éjjel. Mr. Lockwood az „embergyűlölők mennyországának” nevezi a kietlen vidéket, s nem sokat téved. Felkelti érdeklődését a család és a különös birtok, s megkéri Ellen Deant (Nellyt), a cselédet – aki régen ott szolgált – mesélje el szomorú történetüket. Ellen harminc évvel korábban kezdi történetét. Szelesdombon, az Earnshaw család birtokán gyakorta hatalmas szélviharok pusztítanak. Két gyermekük, Hindley és Catherine mellé a ház ura sötét bőrű, Liverpool utcáin kóborló kisfiút hoz, s elsőszülött, elhunyt fia nevét adja neki. A kis Heathcliff vad, mogorva természetű gyermek, csak Catherine-nel köt szoros barátságot, Hindley a kezdetektől gyűlöli a jövevényt, féltékeny apja szeretetére. Heathcliff és Catherine együtt csatangolnak a lápon, barátságuk szerelemmé alakul. Szolgálóik a durva és bigott vallásos Joseph, és Ellen Dean, Hindley tejtestvére. A két gyermek minden idejét együtt tölti. Miután apjuk meghal, Hindley feleséget hoz a házhoz, húgával és a gyűlölt Heathcliffel kegyetlenül bánik. Egy napon Catherine és Heathcliff a szomszédos birtokra téved, a barátságos völgyben fekvő Thrushcross Grange-be, ahol a Linton család él. A kislányra kutyák támadnak, a fiú elmenekül. A sebesült Catherine-t a család néhány hétre otthonába fogadja. Catherine ekkor észreveszi a különbséget a kifinomult, művelt és elegáns Lintonok és barátja, a vad és műveletlen Heathcliff között. A két Linton gyermek, Isabella és Edgar egy másik életet mutat Catherine-nek, aki megváltozva tér vissza Szelesdombra, és úgy dönt, Edgar Linton felesége lesz. Heathcliffet szereti, mégis eltaszítja magától. Így mesél érzéseiről Ellen Deannek:


„De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja. az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömet nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok!” Catherine végzetes hibát vét azzal, hogy elhagyja szerelmét. Életre kelti Heathcliff irtózatos haragját minden teremtett lélek iránt, akit ezért felelőssé tehet, és saját magát is szenvedésbe taszítja, hiszen élete már sosem lesz a régi.

Mikor Heathcliff kihallgatja Catherine terveit, elmenekül Szelesdombról. Hogy hová megy és mi történik vele, sosem derül ki. Catherine belebetegszik elvesztésébe, de évekkel később feleségül megy Edgar Lintonhoz. Talán szereti férjét, de sosem úgy és annyira, amennyire Heathcliffet szerette. A férfi visszatér néhány év elteltével, s bosszút esküszik. Szelesdombon száll meg, ahol Hindley az úr, felesége rég meghalt, kisfiával Haretonnal él a birtokon. Heathcliff kártyán elnyeri Szelesdombot. Látogatást tesz Thrushcross Grange-ben, Edgar és Catherine házában. Hogy bosszút álljon Edgar Lintonon, elcsábítja húgát, Isabellát. Feleségül veszi, s borzalmas körülmények között élnek Szelesdombon. Heathcliff és Edgar összetűzésbe kerül egymással, Catherine belebetegszik a helyzetbe, eszét veszti, hosszú hónapokig betegeskedik. Haldoklik, s Heathcliff megzsarolja Ellen Deant, hogy utoljára engedje Catherine-hez. Ellen kénytelen engedelmeskedni az erőszakos férfinak, s mikor a ház többi lakója misén van, Catherine szobájába bocsájtja.

„Nem szólt egy szót sem, és mintegy öt percig nem engedte el öleléséből; azt hiszem, egész Élete alatt nem adott neki annyi csókot, mint most, ebben az öt percben. Úrnőm adta neki az Elsőt, ő azonban fájdalmában, nem mert az arcába pillantani. Attól a pillanattól, hogy meglátta Cathy-t, éppoly jól tudta, mint én, hogy számára nincs gyógyulás többé, hogy halálra van ítélve.” Ez volt utolsó találkozásuk. Catherine néhány nap múlva leánygyermeknek ad életet, akit róla Cathy-nek neveznek el. A szülés után meghal. Heathcliff szinte beleőrül a fájdalomba, agyonveri Hindley-t és majdnem megöli feleségét, Isabellát, mikor azok kizárják otthonából. Isabella nemsoká megszökik, Londonban szüli meg gyermeküket, Lintont, haláláig ott él. Mielőtt meghal, bátyjára bízza a beteges kisfiút, aki hazaviszi. Cathy és Linton között alig fél év a korkülönbség, gyorsan rokonszenv ébred a két gyermek között. Heathcliff azonban megtudja, hogy Linton Thrushcross Grange-ben van, s Szelesdombra viteti. Azt tervezi, hogy Linton Cathy-t fogja feleségül venni, s mivel beteges, Edgar Linton birtoka – miután Edgar és Linton is meghaltak – reá száll. Linton szerelmes levelekkel ostromolja Cathy-t, leginkább apja fenyegetésének hatására. Beteges, gyáva férfivá érik, aki elmerül az önsajnálatban és a panaszkodásban.

Edgar Linton beteg, haldoklik, Heathcliff úgy intézi, hogy a fiatalok a lápon titokban találkozzanak. Elrabolja Cathy-t és az őt kísérő Ellen Deant, fogva tartja őket, és másnap összeadja a fiatalokat. Ellen napok múlva szabadul, Cathynak is sikerül megszöknie, s még éppen úgy ér haza, hogy apja utolsó perceit vele töltheti. Heathcliff azonban a temetés után érte jön, nincs ellenvetés, már Linton felesége. Magával viszi Szelesdombra. Linton néhány nap múlva meghal, a fiatal lány minden vagyona felett Heathcliff az úr. Szolgálójuk, Zillah elmegy, így Ellen Dean újra Szelesdombra kerül, Cathy mellé. Szemtanúja lesz Cathy és Hareton kibontakozó szerelmének. Heathcliff mostohán bánt a jó képességű fiúval, bosszúja részeként sosem taníttatta. Most Cathy kezdi tanítani a fiút, szoros szövetségükön már nem fog Heathcliff gyűlölete. A férfi lassan beleőrül Catherine iránt érzett szerelmébe, gyanítható, hogy az asszony lidércként látogatja és nem hagyja nyugodni. „…Mégis, ez a körülmény, melyről azt hihetné, hogy a legnagyobb hatással van képzeletemre, valójában a legkevésbé számít; mert mi az, ami nem őrá emlékeztet? Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi és női arcok, a saját arcom, mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt!”

A férfi – bár erős, egészséges – nem eszik, nem alszik, hamarosan összeroppan és meghal. Életében többször bolygatta Catherine sírját, kivetette a koporsó egyik oldalát, s azt hagyta Ellen Deannek, hogy ha meghal, temessék szerelme mellé, s nyissák egybe a két koporsót. Ellen Dean eleget tesz kérésének, Cathy és Hareton már jegyben járnak, tervük, hogy Thrushcross Grange-be költöznek. Mr. Lockwood  - aki közben visszaköltözött Londonba – újra Szelesdombra látogat. Az emberek azt beszélik, néha a láp felett titokzatos nő és férfi alak jelenik meg. De ez talán csak szóbeszéd, ahogy Mr. Lockwood mondja: „Sokáig időztem a három sír körül, a szelíd ég alatt; elnéztem a hanga és a harangvirág körül röpködő éji lepkéket, a füvet felborzoló könnyű szellőre figyeltem, és eltűnődtem rajta, miért is hiszik az emberek, hogy nyugtalan az álmuk azoknak, akik odalenn alusznak ebben a békés földben.”

Emily alig harminc évesen, kevés élettapasztalattal a háta mögött, a világtól elzárva élt. Mégis képes volt megalkotni egy olyan regényt, mely a maga korában egyedülálló narrációs technikát alkalmaz, és az emberi érzelmek széles skáláját vonultatja fel és elemzi ki a szenvedélyes szerelemtől a forrongó gyűlöletig. Sőtér István, a fordító szerint „Az Üvöltő szelek a XIX. századi angol irodalom legdémonibb műve.” Nyolc narrátor meséli el a történéseket, keretbe foglalva a művet. Mr. Lockwood kezdi és fejezi be a mesét. Erős, határozott nőalakokat formázott Emily, a fiatalok (Cathy és Hareton) Catherine és Heathcliff szerelmét testesítik meg és váltják valóra. „Catherine újra születik lányában, Cathyben, aki ugyanolyan erős, akaratos és ugyanolyan szabad, mint ő.” – írja Taxner-Tóth Ernő A Brontë-nővérek világa című könyvében. A szereplők lélektani ábrázolásához Emily az angol realista iskola tanításait használta fel, a témaválasztás viszont kétségkívül a romantika műfajába sorolja a regényt. A rémtörténetek alakjai, a lidércek, a mágia is megjelenik a műben, a látomások, lázálmok, Ellen Dean az őrület határán álló Heathcliffben vámpírt vagy hullaevőt sejt. Nem tudja, vajon honnan érkezett valójában a Liverpool utcáin kóborló, sátáni tekintetű, sötét hajú utcagyerek. Szelesdomb az elemek harcának, Thrushcross Grange – Rigójárta majorként is fordítják – a lelki békének és nyugalomnak helyszíne.

1847-ben Londonban került kiadásra a kötet, de a kiadó azt gondolta, a Jane Eyre írójának korai próbálkozása. Anne és Charlotte tisztázták a helyzetet, de így fel kellett fedniük női mivoltukat. Az Üvöltő szelek különleges szerkezeti megoldásai miatt vegyes fogadtatásban részesült. 1848 szeptemberében Emily egyetlen fiútestvére, Branwell távozott az élők sorából. Temetésén Emily megfázott, semmilyen orvosi kezelést nem fogadott el. Tuberkulózisban hunyt el 1848. december 19-én. Hawortban temetik el, harminc évet élt. 1950 decemberében Charlotte újra kiadatja az Üvöltő szeleket, Emily Brontë néven.

Bronte Parsonage, Museum,Haworth, England



Jane Eyre (2011) - Trailer [HD]

Forras : http://bezzeganya.reblog.hu/ket-vilag-kozott--emily-jane-bronte-elete

2017. március 21., kedd

Günter Grass


Günter Grass (Danzig, 1927. október 16. – Lübeck, 2015. április 13.) német író, költő – a kortárs irodalom egyik legkiemelkedőbb német nyelvű szerzője –, szobrász, festő és grafikus. Művészi pályafutását szobrászként és grafikusként kezdte. Képzőművészeti tevékenységével párhuzamosan kezdett írással is foglalkozni. Szülővárosa, fiatal kori élményei, a második világháború eseményei mély nyomokat hagytak benne; visszaemlékezései számos regényének alapjául szolgálnak.

1959-ben A bádogdob című regényével a második világháború utáni német irodalom élvonalába került és világirodalmi rangot vívott ki magának. Versei, drámái és regényei új aspektusból – emberi életek, népek és népcsoportok sorsán keresztül – mutatják be a nemzetiszocializmust, mint a 20. század botrányát, valamint a felejtés és a bűn témáját.
Grass írói hírneve lehetőséget adott számára, hogy közéleti személyiségként hangot adjon politikai nézeteinek. Már az 1960-as évektől támogatta Németország Szociáldemokrata Pártját, majd Willy Brandt beszédírója lett. Politikai nézeteivel gyakran botrányt keltett: a két Németország újraegyesítése alkalmával tiltakozott a Nyugat mohósága és az NDK kiárusítása ellen; felszólalt az egyre erősödő idegengyűlölet és a bevándorláspolitika ellen.

Hetvenkét éves korában, 1999-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták azzal az indoklással, hogy „fanyar, groteszk történeteivel a történelem elfeledett oldalát mutatja be”. Grass írásait a dicsérő szavak mellett sok bíráló kritika is éri obszcén jelenetei vagy politikai megnyilvánulásai miatt.

Günter Grass (akkori írásmód szerint Graß) Danzigban (ma:Gdańsk) született, Danzig Szabad Város területén, a protestáns élelmiszer-kereskedő Wilhelm Grass és a katolikus kasub származású Helene Grass fiaként. A szülők egy kis árukereskedést tartottak fent Langfuhr (ma Wrzeszcz) városrészben. Gyermekkorát is Danzigban töltötte egyszerű körülmények között; egy kis kétszobás lakásban, „a Szentlélek és Hitler képe között” nőtt fel. Szófogadatlan gyerekként, illetve tanulóként édesanyja mindig védelmébe vette, kedvesen Peer Gyntnek nevezte, mert korán megértette, hogy „akkor van szüksége a hazugságra … ha untatja az igazság”. Katolikus édesanyja hatására Grass ministráns lett, ugyanakkor a nemzetiszocialista ideológia befolyása alá került, bár saját bevallása szerint soha nem lelkesedett a Hitlerjugendért.

Günter Grass adatlapja a hadifogolytáborban

Grass biográfiájában az szerepel, hogy tizenhat évesen a munkaszolgálatból flakhelferként vonult be a Wehrmachthoz, és katonaként szolgált. Csupán hatvan évvel később, 2006-ban megjelent önéletrajzi regényéből (Hagymahántás közben) derült ki, hogy a második világháború idején, tizenöt évesen önként jelentkezett a tengeralattjáró-flottához – saját bevallása szerint azért, hogy kikerüljön a nehéz családi körülmények közül –, de nem vették fel.
Csak egy évvel később, 1944. november 10-én, immáron tizenhét évesen kapott behívót: ekkor a Waffen-SS 10. páncélgránátos-egységébe (10. SS-Panzer-Division Frundsberg) sorozták be. 1945-ben a sziléziai frontra került, ahol megsebesült, majd 1945 májusában Marienbadnál elfogták, és egészen 1946. április 24-éig amerikai hadifogságban volt. Grass fogvatartóinak a hadifogság alatt a Waffen-SS tagjának vallotta magát, amit hivatalos dokumentumok igazolnak. A Bad Aibling-i amerikai fogolytáborban együtt raboskodott Joseph Ratzingerrel, a későbbi XVI. Benedek pápával.

2006-ban nemcsak a német, hanem az európai közéletben is nagy vihart kavart Günter Grassnak az a kései beismerése, hogy a második világháború során a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt fegyveres alakulatánál, a Waffen-SS-nél szolgált. Az író fiatalon a Waffen-SS-t elit egységnek tekintette, ha már nem sikerült a tengeralattjáróknál szolgálnia, büszke volt arra, hogy ahhoz az osztaghoz került, amit Georg von Frundsbergről, a sváb háború kiemelkedő alakjáról neveztek el, aki a szabadságért és felszabadításért harcolt. Ezen kívül európai egységnek tartotta, „végül is zászlaja alatt önkéntesen gyilkoltak franciák, vallonok, flamandok, hollandok, norvégok és dánok, sőt semleges svédek is.” Nem tartja magát háborús bűnösnek; Hagymahántás közben című könyvében azt írja, hogy egyetlen lövést sem adott le, már csak azért sem, mert egységét az oroszok sztálinorgonái már az első napokban szétszélesztették. Háborús tevékenysége sokkal inkább abból állt, hogy saját életét mentve meneküljön.
Grass már húsz évvel Waffen-SS-tagságának nyilvánosságra hozatala előtt mesélt életének erről a szakaszáról írókollégáinak, többek között Robert Schindel osztrák írónak és Peter Turini dráma- és forgatókönyvírónak.
Múltjának felfedését széles körű vita követte az író háború utáni Németországban betöltött szerepét, mint erkölcsi tekintélyt illetően. A német közélet értetlenül állt azelőtt a jelenség előtt, hogy Grass, aki műveiben és beszédeiben a múlttal való szembenézést hangsúlyozta, hatvanegy évet várt ennek a vallomásnak a közzétételével. Egyesek bírálóan, mások elismerően kommentálták a „beismerést”. Éles kritikával reagált Charlotte Knobloch, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának (Zentralrat der Juden in Deutschland) elnöknője, aki a röviddel Grass új könyvének megjelenése előtt tett beismerést PR-tevékenységnek tekinti, amellyel az író a művét igyekszik népszerűsíteni. Joachim Fest újságíró és Hitler-életrajzíró számára „Grass viselkedése rejtély… megmagyarázhatatlan, hogyan tud valaki 60 éven keresztül – különösen nácikérdésekben – a nemzet rossz lelkiismerete lenni, és csak ezután vallja be, hogy ő maga is rendesen belekeveredett.” Michael Wolffsohn történész szerint „a beismerés túl későn történt… hallgatása Grass moralizáló – de nem a mesélő – életművét értéktelenné tette”, ezen kívül megjegyzi, hogy 1985-ben a vitatott bitburgi katonatemető-látogatás alkalmával lehetősége lett volna arra, hogy tagságát beismerje. Lech Wałęsa egykori lengyel államfő, Nobel-békedíjas politikus azt követelte, hogy Grass mondjon le gdański díszpolgárságáról, de követelését később egy Grass által Danzig városának címzett megbánó írása nyomán visszavonta. Prágában is szóba került a Karel Čapek-díj visszavétele. CDU-politikusok az irodalmi Nobel-díj visszaadására szólították fel, de a svéd Nobel-bizottság véglegesnek tartotta a díj odaítélését. John Irving amerikai író a The Associated Pressnek küldött nyilatkozatában kiállt írótársa mellett: „Grass íróként és erkölcsi iránymutatóként is hős marad a számomra; bátorsága – mint író és német állampolgár – példamutató … A német média heves kifakadása visszataszító. Grass vakmerő szerző és mindig is vakmerő ember volt.

Tanulmányai

Az amerikai hadifogságból való kiszabadulása után (1946. április 24.) Grass egy évig sóbányában dolgozott. 1947–1948-ban egy düsseldorfi kőfaragónál inaskodott. 1948 és 1952 között a Düsseldorfi Művészeti Akadémián (Kunstakademie Düsseldorf) grafikát és szobrászatot tanult. A mindennapi betevőjét a később ismertté vált festővel, Herbert Zangsszal együtt ajtónállóként kereste a düsseldorfi óváros Csikós nevű lokáljában. Herbert Zangsot – aki Grasshoz hasonlóan katonaként szolgált a háborúban – A bádogdob című írásában örökítette meg, az önfejű festő Lankes alakjában. Tanulmányait 1953 és 1956 között a Berlini Képzőművészeti Főiskolán (Universität der Künste Berlin) folytatta Karl Hartung szobrász tanítványaként,és már 1956–1957-ben sor került Grass első grafikáinak és szoborműveinek kiállítására Stuttgartban.

Magánélete

1954-ben feleségül vette a svájci balett-táncosnőt, Anna Schwarzot, akivel 1959-ig Párizsban élt. Itt készült el A bádogdob (Blechtrommel) kézirata, és itt születtek ikergyermekeik, Franz és Raoul. 1960-ban ismét Berlinbe költözött (Berlin-Friedenau). 1961-ben itt született lánya, Laura, majd 1965-ben fia, Bruno. Grass 1972 és 1987 között a schleswig-holsteini Wewelsfleth nevű faluban élt. Az 1970-es években évekig tartó viszonyt folytatott az építész és festő Veronika Schröterrel; kapcsolatukból született Helene nevű lánya. 1978-ban elvált feleségétől, és egy évvel később másodszor is megnősült: elvette Ute Gruner orgonaművésznőt, akivel 1986–1987-ben sok időt töltött Kalkuttában.

Irodalmi, írói tevékenysége

Képzőművészeti tevékenységével párhuzamosan kezdett írással is foglalkozni és 1957-től a Gruppe 47 tagja lett. 1956-ban lírikusként, majd 1957-ben drámaíróként mutatkozott be a nagyközönségnek. 1958-ig elsősorban rövid prózai műveket, verseket és színházi darabokat írt, amelyek alapján Grasst a költői vagy az abszurd dráma képviselői közé sorolják. 1959-ben jelent meg Grass első regénye, A bádogdob (Die Blechtrommel), amellyel nemzetközi népszerűségre tett szert. A regény elnyerte a Gruppe 47 nevű irodalmi társaság díját, 1962-ben pedig Franciaországban a legjobb külföldi könyvnek járó díjat.

Grass 2010 márciusában

A Német Írószövetség alapító tagjai közé tartozott, de bírálta a szövetség politikáját, ami véleménye szerint Bernt Engelmann elnöksége alatt túl elnéző volt a kelet-európai diktatúrákkal szemben. Az 1988. évi stuttgarti konferencián más híres írókkal, illetve a szervezet elnökasszonyával, Anna Jonasszal együtt kilépett az írószövetségből, ami válságba sodorta a vezetőség nélkül maradt szervezetet, és csaknem a megszűnéséhez vezetett.
1996-ban több neves személy mellett Grass is aláírta a helyesírási reformról szóló frankfurti nyilatkozatot (Frankfurter Erklärung zur Rechtschreibreform), ami a vitatott helyesírási reform azonnali visszavonását követelte. Grass az újabb műveiben is a hagyományos, régi helyesírást használja.
2005-ben megalapította a Lübeck  irodalmi társaságot. A német nyelvű írókból álló csoport célja, hogy éberen tartsa a fiatalabb írógenerációban a politikába való beavatkozás iránti igényt. A Gruppe 47 nevű társasággal ellentétben a lübecki csoportban nem vehetnek részt irodalomkritikusok.

Prózai művei

Grass műveinek célja az „Írás a felejtés ellen”. Több írásának témája a nemzetiszocializmus, illetve annak háttere. Grass háború utáni időkben íródott és játszódó művei (például a Ráklépésben) is a felejtés és a bűn témáját járják körül. A Nobel-díjat odaítélő bizottság indoklása szerint azért tüntették ki, mert fanyar, groteszk történeteivel a történelem elfeledett oldalát mutatja be.

A bádogdob

A bádogdob különkiadása 2009-ben
Az 1959-ben megjelent és 1979-ben Volker Schlöndorff által megfilmesített regénye, A bádogdob a háború utáni német irodalom egyik legjelentősebb alkotása, amivel Grass világhírű lett. A regény főhősével, Oskar Matzerathtal egy elmegyógyintézetben ismerkedünk meg a könyv elején. Monológokban emlékezik vissza családjára és gyerekkorára. Oskar három évesen elhatározza, hogy nem nő tovább; a férfivá érő ember külsőre gyerek marad, ami lehetővé teszi számára, hogy a világot alulról – gyerekperspektívájából – felnőtt fejjel szemlélje. A gyerekkorban ragadva éli meg a nőket, szülei elvesztését, a második világháborút. Bádogdobja segítségével, amit sosem ad ki a kezéből, és éles hangjával, sikolyával tiltakozik a nem tetsző dolgok ellen. Nem tetszik neki, amit maga körül lát: a fasizálódó, világháborút kirobbantó Németország, a háború utáni NSZK politikája, ellentmondásos világa és általában a kegyetlen világ. A bádogdob számára az önkifejezés és közlés egyetlen eszköze. Grass kegyetlen – olykor visszataszító – naturalista írói eszközökkel, vallási és szexuális tabukkal nem törődve átfogó társadalmi, szellemi képet fest egy ellentmondásos, eltorzult világról. Sokan obszcénnak és istenkáromlónak tartották a könyvet, bírálták merész stílusa és szokatlan ábrázolási módja miatt. Az Egyesült Államokban a könyv, majd a regényből készült, Oscar-díjjal és a Cannes-i filmfesztivál Arany Pálma díjával jutalmazott film ellen többször bírósági eljárást indítottak gyermekpornográfia vádjával.
A bádogdobbal - amelyben az olvasó valós történelmi eseményekkel, tabu témákkal szembesül - szürreális-groteszk képletes nyelvezetével, Grass megtalálta a stílusát. A német írók közül az elsők között volt, akik vállalták a második világháború eseményeit, és tudatosan a történelmi összefüggések objektív, illetve konkrét bemutatása mellett döntött.
A még kiadatlan kézirat felolvasása után a regényéért 1958-ban megkapta a Gruppe 47 díját. A regényért 1960-ban a Brémai Irodalmi Díjjal (Bremer Literaturpreis) akarták kitüntetni, de ezt a brémai szenátus megakadályozta.

Macska és egér

Második könyve – a danzigi trilógia második része – a szintén a második világháború idején Danzigban játszódó Macska és egér (Katz und Maus). Az író látszólag jelentéktelen iskolai események elbeszélésén és a fiatal gimnazista Joachim Mahlke történetén keresztül tár fel mély gondolat- és érzésvilágot. Mahlke testi fogyatékosságát – nagy ádámcsutkáját – túlteljesítéssel, erőpróbákkal, rekordokkal, sőt a szexualitás terén is kiemelkedő teljesítménnyel próbálja kompenzálni. A novella először nagy botrány keltett a III. fejezet egyik jelenete miatt, amelyben Mahlke barátai önkielégítést végeznek, 1961-ben a hesseni munkaügyi, népjóléti és egészségügyi miniszter arra kérte az állami médiumot felügyelő hivatalt (Bundesprüfstelle), hogy a novellát erkölcstelen tartalma miatt tegyék tiltólistára. A nyilvánosság és más írók tiltakozásának hatására a kérelmet visszavonták.

Kutyaévek

1963-ban jelent meg a danzigi trilógia lezáró része, a Kutyaévek (Hundejahre). Az elbeszélés témája a 20. század történelmének nyomon követése az első világháborútól, a Harmadik Birodalom eseményein keresztül a második világháború utáni évekig, a háború után kezdődő gazdasági csoda, illetve a háborús bűnösök háború utáni megítélésének problémájának elemzése – humoros, burleszk elemekkel. Így például a történet középpontjában nem Hitler, hanem Hitler kutyája áll. A kutya családfájának leírása nem más, mint a nemzetiszocialisták rasszista politikájának kigúnyolása, nevetségessé tétele. A Kutyaévek minden szereplője a korra jellemzőek, példaértékűek: „A szereplők, akikről írtam, akármennyire is individuálisnak tűnnek, saját koruk, környezetük vagy társadalmi rétegük termékei, például a kispolgárságé… bizonyos konfliktusokat és konfliktushelyzeteket személyesítenek meg, amik az idő függvényében általánosak.”

A plebejusok a felkelést próbálják

1966-ban újabb drámája jelent meg A plebejusok a felkelést próbálják címmel (Die Plebejer proben den Aufstand), amely az író legismertebb színdarabja lett. A mű témája a marxista értelmiség szerepe, illetve az 1953. június 17-ei kelet-németországi munkásfelkelés, amely során a munkások az NDK-diktatúra ellen tiltakoztak Lipcse, Halle, Bitterfeld és Magdeburg utcáin. A dráma első felvonásában a színészek – a nyilvánvalóan – Bertolt Brecht tulajdonságaival felruházott „főnök” irányításával a Berlini Német Színházban (Deutsches Theater Berlin) éppen William Shakespeare Coriolanus című tragédiáját próbálják, és a plebejusok megformálásáról vitáznak, amikor lázadozó munkások jelennek meg, hogy a „főnök” támogatását kérjék. A „főnök” elutasítja a segítséget, mert nem világos számára, hogy miért is folyik a harc. Alkalmi bíróság alakul, ami a rendező és a rendezőasszisztens (Erwin) felakasztása mellett dönt. Az asszisztens Menenius Agrippa szerepébe bújik, és tanmesével próbálja megnyugtatni a felkelőket: a történet a lázadó végtagokról szól, amik nem akarják tovább táplálni a hasat. Történelmi feljegyzések szerint az idős Menenius Agrippa szenátor valóban megszédítette és engedelmességre késztette az egyszerű embereket az ostoba mesével és annak tanulságával: ha a has nem emészt, a végtagok is elsorvadnak. A színdarab a vasfüggöny mindkét oldalán vitatott volt: nyugaton Brecht-ellenes darabként értelmezték, Kelet-Berlinben pedig ellenforradalminak tartották, ezért hallgattak róla.
1968-ban megjelent a Briefe über die Grenze című könyve (Briefe über die Grenze. Versuch eines Ost-West-Dialogs.), amely párbeszéd Pavel Kohout cseh író és Grass között a prágai tavaszról.

Helyileg érzéstelenítve

1969-ben megjelent újabb regénye, a Helyileg érzéstelenítve (Örtlich betäubt), tiltakozás a vietnami háború ellen. A regény a hatvanas évek anarchista ifjúsági mozgalmait villantja fel, a szerző különböző szereplőknek osztja saját anarchista és szociáldemokrata politikai nézeteit. Eberhard Starusch, német-történelem szakos tanár számára egyre érinthetőbbé válik a diáklázadás: kedvenc tanulója (Philip Scherbaum) a napalmbombák vietnami bevetése ellen való tiltakozásul el akarja égetni saját kutyáját a Kurfürstendammon, amiről nagy nehezen sikerül lebeszélnie, és amire a tanár azzal válaszol, hogy „a világ radikális megváltoztatásához először az embert kell kiiktatni”. Egy fogászati kezelés lesz Starusch számára az egyetlen lehetséges előrelépés jelképe: fogorvosával folytatott fiktív párbeszédek arra utalnak, hogy a világ szenvedései ellen csak helyi érzéstelenítés van. Ez volt az első alkalom, hogy Grass aktuális témáról írt (1968-as diáklázadások) – korábbi művei erősen kötődtek a múlthoz. Az Amerikai Egyesült Államokban nagy lelkesedéssel fogadták a könyvet, míg a németországi kritikusok inkább tartózkodtak a véleménynyilvánítástól.
Miután 1972-ben megjelent az 1969-es német választási harcot leíró Aus dem Tagebuch einer Schnecke című elbeszélése, Grass átmenetileg visszavonult a politikai élettől.

A hal

1977-ben adták ki A hal (Der Butt) című regényét, amely „minden idők legnagyobb könyvsikere lett, már az első évben hatszázezer példány fogyott el belőle”. A könyv tovább növelte Grass nemzetközi hírnevét, mint epikus. A regény alapja a Mese a halászról meg a feleségérő  című Grimm történet, amely szerint a hal szabadon bocsátása fejében három kívánságot teljesít, de a feleség telhetetlensége miatt elpártol a szerencse. Grass regényében viszont a hal a halász szolgálatában áll. Az elbeszélő mű kilenc szakácsnő életén keresztül az emberiség kb. 4000 éves történetét idézi fel az újkőkorszaktól az 1970. évi lengyel sztrájkmozgalomig, de az elbeszélés nem időrendben történik, hanem több rövidebb történet összeillesztéséből tevődik össze. Keveredik a mese, a mítosz és az igazi történelem, amelyekben Grass Kelet-Európáról, Gdańskról, a Balti-tenger mentén élő népekről, királyokról, fejedelmekről, vesztes és megnyert csatákról, szentekről, utcalányokról, híres és kevésbé ismert emberekről – általában az emberiség fejlődéséről mesél. Bár a regénynek nincsen hagyományos értelemben vett főszereplője, a Hal és az elbeszélő – akit személyes kapcsolat fűz az elbeszélés nőalakjaihoz – mindig, mindenhol jelen van. A történetek több síkon futnak: az elbeszélés ideje Ilsebill terhességének kilenc hónapja (kilenc fejezet), ebbe fonódnak bele az elbeszélő történelmi kalandozásai, a Hal elbeszélései, majd a Hal bírósági tárgyalása, és bepillantást nyerhetünk a gdański, illetve a kasub konyha történetébe is.
A hal című regény első mondatát – Ilsebill ízlelt, csipetnyit sózott. – 2007-ben egy hat tagú zsűri a német nyelvű irodalom „legszebb első mondatává” választotta.

Vesztfál csevely

Az 1979-ben megjelent Vesztfál csevely (Das Treffen in Telge) című elbeszélésben Grass néhány barokk költő és író fiktív találkozóját rendezi meg 1647-ben, Telgtében. Az írás úgynevezett kulcselbeszélés, amely több alakot élő személyről mintáz – legtöbbször csak a beavatottak tudják, hogy ki az író modellje. A Vesztfál csevely a Gruppe 47 nevű irodalmi csoport találkozóinak kulcs-ábrázolása. A könyv a csoport alapítója, Hans Werner Richter életműve előtt tiszteleg 70. születésnapja alkalmából. 1647-ben, röviddel a harmincéves háború vége előtt, Simon Dach königsbergi költő találkozóra hív néhány német írót és költőt. A résztvevők az összejövetel helyéül az Osnabrück melletti Oesedét választják, de mivel a várost svéd csapatok támadják, Telgtébe, a Libuschka nevű fogadósné fogadójába utaznak tovább.

Simon Dach vezetésével a költők – akik közül sokan kiadóikkal érkeztek – felolvassák egymásnak kézirataikat, megvitatják az egyes sorokat, és a német nyelv háború utáni helyzetét taglalják. Közben jókat esznek és isznak, a fiatalabbak a fogadó szolgálólányaival töltik az éjszakát. A költők mindenképpen szeretnének valahogyan hozzájárulni a hosszú évekig tartó háború befejezéséhez, ezért – hosszas vita után – megegyeznek, hogy közös békefelhívást írnak. De a házban tűz üt ki és minden fáradozás hiábavalónak mutatkozik. Tehetetlenségükben a költők szétszélednek és nem találkoznak többet.
Rolf Schneider író, aki maga is gyakran részt vett a Gruppe 47 találkozóin megpróbálta azonosítani az elbeszélés szereplőit: Simon Dach személyében természetesen Hans Werner Richtert ismerhetjük fel, akinek az író a könyvet ajánlotta. Grimmelshausen személyében Grass saját magát eleveníti meg. A barokk kor szigorú irodalomtudósa, August Buchner, valószínűleg korunk ismert irodalomkritikusával, Marcel Reich-Ranickivel azonosítható. Andreas Gryphiusban, aki verseiben kifejezően írja le a harmincéves háború következményeit, Heinrich Böll ismerhető fel, aki a romirodalom (Trümmerliteratur) egyik kiemelkedő képviselője, Georg Greflingerhez, akit az első német nyelvű, mai értelemben vett újságkiadóként tartanak számon, Rudolf Augsteinhoz, a Der Spiegel című német hetilap alapítójához, illetve és főszerkesztőjéhez hasonlít, aki gyakran volt a Gruppe 47 vendége. Sigmund von Birkennek pedig Martin Walser és Hans Magnus Enzensberger vonásait kölcsönözte.


Egy 1980-ban tett ázsiai utazása inspirálta a Kopfgeburten oder Die Deutschen sterben aus című mű megírására, ami műfaját tekintve irodalmi esszé, regény és forgatókönyv keveréke, amelyben a valós élmények egy soha meg nem valósult film fiktív fragmentumaival keverednek.
Az elbeszélés az észak-németországi házaspárt – Harm és Dörte Peterst – kíséri el a Sziszüphosz nevű utazási iroda által szervezett távol-keleti útján. A házaspár fő problémája a gyerek-kérdés: bár mindketten szeretnének gyereket, hosszas mérlegelés után sem (az 1970-es évek politikai valósága, a szövetségi választások eredményei – „csak nem hozunk a világra gyereket, ha Franz Joseph Strauß nyer” indokok, atomerőmű-építés az otthonukhoz közel stb.) tudnak dönteni. Fejben megtörténik a születés (agyszülemények), de a valóságban nem. Ezzel áll szemben Ázsia népességének robbanásszerű növekedése és a Római Klub 1972-ben kiadott nagy nemzetközi visszhanggal járó tanulmánya a világgazdaság jövőjéről. Grass én-elbeszélőként gondolat-kísérleteket tesz a német nép jövőjéről: mi lenne, ha nem a kínaiak, hanem a németek lennének egymilliárdan, vagy mi lenne, ha a németek eldöntenék, hogy egyáltalán nem szülnek gyereket és 80 éven belül teljesen kihalnának? Többször megjelenik egy kép egy olyan Németországról, ahol a németek – az állandó bevándorlás és keveredés következtében – saját országukban kisebbséggé válik. A demográfiai változás és a „túl-idegenedés” témáját Grass az irónia és a humor segítségével írja le. Egyenesen elutasító vonatkozásokat találhatunk az akkori politikával, illetve a soron következő választásokkal kapcsolatban, amely során Franz Joseph Strauß (a CDU/CSU frakció esélyes jelöltje) „patkányoknak és döglegyeknek” nevezte azokat a német értelmiségieket (például Bert Engelmannt), akik nyilvánosan és hangosan kritizálni merték a konzervatív politikusokat és említést tettek Strauß Harmadik Birodalombeli szerepéről. John Irving dicsérte a mű „abszolút őszinteségét”.

A patkánynő

1986-ban következett A patkánynő (Die Rättin) című prózai műve – tulajdonképpen A bádogdob folytatása –, amelyben az emberiség öngyilkosságát és teljes megsemmisülését írja le különböző emberek sorsain keresztül, mint például a Németországban élő török nők helyzetéről tanulmányt író Grimm fivérek, a gótikus freskókat hamisító festő, Lothar Malskat, vagy A bádogdob főszereplője, a már 60 éves Oskar Matzerath.
A regény fő vonalát a névtelen én-elbeszélő és egy nőstény patkány közötti párbeszéd képezi a világot elpusztító atomrobbanás után, felidézve a katasztrófához vezető utat. A történet szerint a patkányok előjönnek a lyukakból, és megpróbálnak figyelmeztetni a közeledő bajra, de az emberek nem értik meg őket, és minden eszközzel igyekeznek legyőzni a vélt patkányvészt. A hisztéria végül egy atombombarobbanásban éri el csúcspontját, ami az egész emberiséget – az űrhajóban lévő elbeszélőn és Oskar nagymamáján kívül – megsemmisíti. Elkezdődik a patkányok kora, amit az elbeszélő nem akar elfogadni és kétségbeesetten kapaszkodik az álmaiba, amelyben az emberiség tovább él. Ettől a pillanattól kezdve a realitás teljesen feloldódik. A patkányok számára alkalom nyílik, hogy „a nulláról” indulva egy új, jobb világot teremtsenek, mivel nem sújtja őket a bűnös múlt terhe. De a patkányok eljátsszák a lehetőséget, újból átélve az emberiség teljes történetét. A különböző elbeszélő síkok egyre kuszábbá válnak és egyre nehezebb megérteni, hogy melyik fikció kívánna realitás lenni. A patkánynő és az elbeszélő közötti végső beszélgetés minden addigit megkérdőjelez, ugyanis nem tudnak megegyezni abban, hogy a patkánynő csupán az elbeszélő álma vagy maga az elbeszélő a magát elpusztító emberiséggel együtt a Földön életben maradt patkányok agyszüleménye.
A műből 1997-ben Martin Buchhorn rendezésében film készült.

Békaszó

1992-ben jelent meg Békaszó (Unkenrufe) című elbeszélése, amelyben Grass a németek önmagukkal és a keleti szomszédaikkal, a lengyelekkel való megbékélésén fáradozik.
Az írás főszereplője Alexander Reschke művészettörténet professzor 1989-ben szülőfalujába, Gdańskba utazik, hogy adatokat gyűjtsön készülő könyvéhez. Megismerkedik Alekszandra Pjatkovszkával, a vilniusi születésű restaurátorral, és beleszeret. Hasonló sorsuk arra készteti őket, hogy létrehozzanak egy lengyel–litván–német „temető társaságot”, hogy minden hazájából elűzött nyugalomra leljen Gdańskban, illetve Vilniusban. Alkalmas helyet keresnek a „kibékülés temetőjének” és befektetők után kutatnak, akik megfelelő tőkével rendelkeznek. Így kerülnek kapcsolatba egy építkezési vállalkozóval (Vielbrand) Braunschweigból, egy lengyel bankárral (Marczak), egy evangelikus egyházi tanácsossal (Karau), egy lengyel katolikus pappal (Bieronszki) és egy üldözöttekkel foglalkozó német szervezet képviselőjével (Johanna Detlaff).
A társaság nagy népszerűségre tesz szert és gyorsan bővül. A siker eredményeként a felügyelőtanács tagjai újabb ötletekkel állnak elő: idősek otthonát és golfpályákat akarnak építeni a gyászoló vendégek részére. A két kezdeményező – Alexander és Alekszandra – elhagyják a társaságot, összeházasodnak és Olaszországba utaznak, ahol nászútjukat szeretnék tölteni, de halálos balesetet szenvednek, és egy olaszországi temetőben temetik el őket.
Az elbeszélésből 2005-ben Robert Gliński lengyel rendező filmet készített.

– Günter Grass: Ein weites Fel

1995-ben, a Steidl Kiadónál jelent meg az Ein weites Feld (Nehéz kérdés) című, magyarul még kiadatlan regény. A történet Berlinben játszódik, a berlini fal építése és az újraegyesítés között, és nem más, mint a német történelem körképe az 1848-as forradalomtól az 1990. évi újraegyesítésig, amit a könyv az irodalom eszközeivel igyekszik feldolgozni. A regény címe Theodor Fontane Effi Briest című művének egyik mondatából adódott.
A regény egyik főhőse Theo Wuttke, aki Theodor Fontanéval azonosulva inkább Fontynak hívatja magát. A másik főszereplő Hoftaller, az örök besúgó, akinek alakja Hans Joachim Schädlich 1986-ban megjelent Tallhover című regényéből származik. Mindketten azonosulnak példaképeikkel, és lépten nyomon idézik őket, így kapcsolva össze a 20. század eseményeit a 19. század történéseivel.
Egy Kelet-Németországra vonatkozó mondat – „Kényelmes diktatúrában éltünk.” – szinte szállóigévé vált, és napjainkig tartó vitát váltott ki, ami azt eredményezte, hogy megjelenése után nyolc héttel már az ötödik kiadás került nyomtatásra. Ezért a hevesen vitatott, politikai tárgyú könyvért Hans-Fallada-díjat kapott. A Der Spiegel 1995. augusztus 21-ei, 34. számában Marcel Reich-Ranicki Barer Unsinn címmel negatív kritikát írt a regényről, amit alátámasztott a címlapon megjelenő illusztráció is, amelyen az irodalomkritikus széttépi a könyvet.

Ráklépésben

2002-ben jelent meg a Ráklépésben (Im Krebsgang) című novellája, amely korábbi írásaihoz hasonlóan részletesen foglalkozik a múlt jelenre gyakorolt hatásával és annak feldolgozásával, és amelyben bebizonyítja, hogy lehet a történelemről gyűlölet nélkül írni. Írásában meggyőződését fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy nem segít, ha elmenekülünk a dolgok elöl, mert a történelem mindig utoléri az embert: úgy a saját, mint mások története, egy városé, egy népé, az egész világé és mindig lesznek olyanok, akik gondoskodnak róla, hogy ne a felejtés, hanem az emlékezés legyen az irányadó. Grass tapogatózó lépésekkel, „mint a rák” közelíti meg a második világháború egyik tabu témáját: a menekültekkel – főleg asszonyokkal és gyerekekkel – teli Wilhelm Gustloff nevű hajó elsüllyedését. A novella nem egyszerű dokumentumregény, keveredik benne a realitás és a fikció: míg Wilhelm Gustloff meggyilkolása és a hajó katasztrófája valós események, addig a Pokriefke család tagjai – ők képviselik a hanyatlást a jelenben – kitalált személyek.
A novella én-elbeszélője Paul Pokriefke újságíró 1945. január 30-án született, azon a napon, amikor egy szovjet tengeralattjáró elsüllyesztette a Kraft durch Freude Wilhelm Gustloff nevű hajóját. Fiatal édesanyja egyike volt a kb. 10 000 utasnak, akik életükért küzdöttek a süllyedő hajón. Közvetlenül kimentése után született Paul a Löwe nevű torpedóhajó fedélzetén, amely egész életét meghatározza. Kötelességének érzi, hogy írjon a hajószerencsétlenségről és emléket állítson az áldozatoknak.
Kutatásai közben egy érdekes honlapra (www.blutzeuge.de) talál, amiről később kiderül, hogy külön élő fia, Konrad (Konny) hozta létre. Konny egyre jobban lelkesedik a hajó és a hajó névadójának történetéért, amit részletesen leír a weboldalon, és közben virtuálisan felveszi Wilhelm Gustloff német nemzetiszocialista politikus szerepét, akit a zsidó származású David Frankfurter orvostanhallgató halálosan megsebesített, és a nemzetiszocialisták mártírja, illetve vértanúja lett. Ebben a virtuális világban Konny névtelenül társalog más érdeklődőkkel, többek között Wolfgang Stremplinnel, aki az igazi David Frankfurter szerepét veszi fel. Különleges ellenség-barátság alakul ki a két fiatalember között, ami gyilkossággal ér véget: a szélsőjobboldalivá lett Konny megöli Stremplint. A következő szavakkal adja fel magát a rendőrségen: „Azért lőttem, mert német vagyok”. Ez a múlt eseményeit tükrözi vissza: miután az igazi David Frankfurter lelőtte Wilhelm Gustloffot, azt mondta a rendőrségnek: „Azért lőttem, mert zsidó vagyok”. Az én-elbeszélő végül döbbenten állapítja meg, hogy bebörtönzött fiát új vértanúként ünneplik az internetes honlapon. A novella a következő szavakkal zárul: „Ennek nincs vége. Nem lesz vége sohasem”.

Hagymahántás közben

2006-ban jelent meg A hagymahántás közben (Beim Häuten der Zwiebel) című önéletrajzi jellegű könyve. A regény a második világháború kitörésével kezdődik, ami Grass Gdańskban töltött gyerekkorának végét jelenti, és 1959–ben fejeződik be, abban az évben, amikor megjelent A bádogdob című írása, és közszereplő lett. Az 500 oldalas regényben gyerek- és fiatalkori emlékeiről, édesanyjához való kötődéséről ír; papírra veti a háború utolsó heteinek emlékét, katonai szolgálati idejét, hadifogságát és a háború utáni zűrzavart, valamint hogy hogyan lett képzőművész a háború utáni Németországban. Leírja, hogy hogyan alakította és befolyásolta a nemzetiszocializmus a gondolkodását, aminek hatására egészen 1945-ig hitt Hitlerben, a végső győzelemben és a holokausztot a szövetségesek koholmányának gondolta. Ebben a könyvben ír először arról, hogy 17 évesen a Waffen-SS tagja volt (lásd: Waffen-SS tagsága). Betekintést nyerünk abba a világba, amelyben Grass felnőtt, megismerhetjük a kisfiút, aki már tizenkét évesen biztosan tudta, hogy művész lesz; megtudhatjuk, hogy milyen körülmények között írta Párizsban A bádogdobot és hogyan fejlődött a személyisége az évek során. A kritikusok nagyon eltérően vélekedtek a regényről. A német sajtó Grass-ellenes kampányt indított, amelyben az író erkölcsi tartásának érvényét támadták. A legtöbb negatív kritika azért érte, mert túl későn vallotta be Waffen-SS tagságát. A kérdésre, hogy miért csak 60 év elteltével írt őszintén életének erről a szakaszáról a következőképpen válaszolt: „Nyomasztott. Az évekig tartó hallgatásom az egyik oka annak, hogy megírtam ezt a könyvet. Ki kellett jönnie, végre…”

Grimms Wörter

2010-ben jelent meg a Grimms Wörter („A Grimm fivérek szavai”) című könyve. Grass, más gyermekhez hasonlóan, a Grimm-meséken nőtt fel és íróként is nagy hatással voltak rá a Grimm-testvérek történetei: „Hüvelyk Matyi ott él a Bádogdob hősében, Oskar Matzerathban és maguk a Grimm-testvérek is feltűnnek a szövegeimben, például A patkánynőben, ahol egy miniszter és annak helyettesének figurájában elevenednek meg...” Grass azért választotta a Grimmek történetét, mert segítségükkel próbálta feldolgozni életének politikai és társadalmi aspektusait, hiszen a „Grimm-testvérek ugyanolyan radikális változások idején éltek, mint én”.
A Grimm fivérek 1838-ban azt a megtisztelő megbízást kapják, hogy készítsék el a német nyelv nagyszótárát. Nagy lelkesedéssel vetik magukat a munkába, de alábecsülik a munka terjedelmét, nem is tudhatják, hogy mi vár rájuk, hiszen előttük még senki nem készített hasonlót. Szorgalmasan gyűjtik a szavakat és idézeteket, keresik a szavak eredetét, az alkalmazási módjukat, mindent alaposan céduláznak. Ennek ellenére csak 1854-ben jelenik meg az első kötet, ami az A betűt és a B betű egy részét foglalja magában. A testvérek végül az 1961-ben kiadott 32 kötetes, 300 000 szóból, illetve fogalomból álló szótárból csak három kötetet írtak meg.
Günter Grass az elsősorban mesegyűjtőként ismert, de nyelvészként is jelentős Grimm fivérek életét egyedi módon, a német nyelvhez és az azt alkotó szavakhoz címzett szerelmi vallomásként írta meg. Ír a meseíró testvérpár életének állomásairól, megvalósíthatatlannak tűnő feladatukról és az őket körülvevő kortársakról: a családról és a kiadóról, barátokról, tisztelőkről és a gyűlölőkről. Az író a Grimm fivérek szógyűjteményét és életkörülményeit használja saját élete epizódjainak bemutatására: így például amikor Jacob Grimm Porosz Akadémia előtt előadott beszédéről ír, megemlíti saját felszólalását is, amit a Berlin-Brandenburgi Akadémián tartott. A Grimms Wörter játékosan virtuóz módon nyomoz a német nyelv után, és áttekinti a német történelmet a választófejedelmek korától a demokrácia első botladozó lépéseiig. A politikai harcokkal és az egészen hétköznapi bajokkal teli múlt és a jelen közé épít hidakat Günter Grass ezzel a művével. Érdekes vonatkozása a könyvnek, hogy miközben a Grimm fivérek forradalmi munkájáról szól, Günter Grass ellenzi könyve e-könyv formában történő kiadását.

Lírai művei

Sikeres regényei mellett Grass néhány kevésbé népszerű verseskötetet is írt, amiket saját képeivel és rajzaival egészített ki. Grass saját bevallása szerint a líra áll hozzá a legközelebb; számára a líra az írás legvilágosabb és legkifejezőbb formája, amellyel leginkább megkérdőjelezheti és megmérettetheti magát. Költői karrierje 1955 tavaszán kezdődött, amikor elküldte néhány versét a Süddeutsche Rundfunk versíró versenyére, és a Lilien aus Schlaf című költeményével harmadik helyezést ért el. A Gruppe 47 berlini ülésén tartott felolvasása felkeltette az irodalomkritikusok figyelmét, és 1956-ban a Luchterhand Kiadó A széltyúkok előnyei (Die Vorzüge der Windhühner) címmel kiadta első könyvét, egy saját grafikáikkal illusztrált verseskötetet. A kötet a rajzok mellett 40 verset és a Fünf Vögel című prózát tartalmazza. A kötetből az első három évben csak 700 példány kelt el, és csupán három kritika készült a versekről. A hagymahántás közben című önéletrajzi regényében a következőképpen vall első verseskötetének megjelenéséről: „Amióta az eszemet tudom verseket írok. Megírtam, aztán eldobtam őket… De csak a berlini levegőben keletkezett versek voltak teljesen az enyémek.”
Az 1960-ban megjelent Gleisdreieck című kötetében a nagy méretű, komor hatású szénrajzokhoz 55 vers társul, amelyekben Grass a valóságot ábrázolja (pl. Hochwasser), tárgyakat ír le (pl. Das Radiergummi), Berlinről mesél és részben értelmetlen passzusokat vegyít gonoszsággal és szadizmussal. A kötet nem homogén, szigorúan megkomponált mű, hanem 1956 és 1960 között írt alkalmi verseinek összeállítása.
Az 1967-ben Ausgefragt címmel megjelent lírai kötetében Grass elsősorban önéletrajzi elemekkel és politikával foglalkozik. Személyes tapasztalatairól ír és az 1965-ös választási folyamatot dolgozza fel, amelyben az SPD-t és Willy Brandtot támogatta.
Néhány kevésbé kiemelkedő műve (mint például a Liebe geprüft) és gyűjteményes kötete mellett 1983-ban jelent meg az Ach Butt, dein Märchen geht böse aus című műve, amelyben túlnyomórészt a Der Butt és a Die Rättin című regényeinek a verseit gyűjtötte össze. A költemények nagy része élelmiszerek vagy az emberi ürülék részletes leírásával foglalkozik.
Grass a Ráklépésben című regényének befejezése után úgy döntött, hogy rövid időre felhagy az írással. Az írói szünetből képzőművészi alkotói láz lett: vörös agyagból tangót táncoló és kopuláló párokat formált, majd bronzba öntötte azokat, valamint szürke papírra vadul forgó, cigánykereket hányó táncosokat rajzolt. A szobrászkodás és a festés közben mégis megszólalt benne a költő, így keletkeztek az alakok mozgását és a ritmusát követő, erotikus versek, amiket az Utolsó táncok (Letzte Tänze) című verseskötetben foglalt össze. A kötet 36 – részben több oldalas – verset és Grass saját rajzait tartalmazza.
A Dummer August című kötetben összegyűjtött versek és rajzok 2006 késő nyarán Dániában keletkeztek. A költeményekkel Grass a Hagymahántás közben című önéletrajzi regényének megjelenését, illetve Waffen-SS tagságának bevallását követő nyilvános vitára reagál.
Grass versei reálisak, gyakran éles iróniával fűszerezve. Ez az irónia nem ritkán tiszta gonoszságként nyilvánul meg.

Megítélése

Grass írásait sok bíráló kritika érte és éri napjainkban is, különösen szexuális jelenetei vagy politikai megnyilvánulásai keltettek sokszor felháborodást. Ennek ellenére életművét a kiemelt irodalmi alkotások részének tekintik. Számos műve világszerte ismert; pikareszk írásmódjára támaszkodik több író, mint például John Irving vagy az angol-indiai író Salman Rushdie, akinek Midnight's Children című regényében egyértelmű vonatkozásokat találunk Grass Bádogdobjára.
Népszerűségét mutatja a Cicero című, havonta megjelenő politikai lap évente közzétett listája a német nyelvterület 500 vezető értelmiségijéről (Cicero-Ranking), amelyben Grass 2006-ban az első helyet, 2007-ben XVI. Benedek pápa és Martin Walser író után a harmadik helyet foglalta el.

Képzőművészeti tevékenysége

Grass 1947-től egy düsseldorfi kőfaragónál dolgozott. 1948–1952 között a Düsseldorfi Művészeti Akadémián grafikát és szobrászatot tanult, 1956-ig pedig a Berlini Képzőművészeti Főiskolán végzett tanulmányokat. Első szobor- és grafika kiállításai Stuttgartban és Berlinben voltak.
1961-ben a Berlini Művészeti Akadémia tagja lett, de 1989-ben kilépett, amikor az intézmény nem vállalt szolidaritást Salman Rushdie indiai származású brit íróval, aki ellen Sátáni versek című művéért Khomeini ajatollah fatvát, azaz halálos kiközösítést hirdetett istenkáromlás miatt. Csak kilenc évvel később lett ismét tagja az akadémiának.
A Harmadik Birodalom kultúrpolitikája után a művészetek terén alapvető kérdések merültek fel, többek között a művészet tárgyilagosságát illetően: miközben számos képzőművész az absztrakt festészet felé fordult, Grass objektív maradt. Szerinte „az absztrakcióba való menekülés az elfojtás kifejezése, ami nem csak a politikai életben volt jelen, hanem a képzőművészetekben is”.[46]
Grass számos visszatérő motívumot és alakot alkalmaz: halak, csigák, szakácsok, apácák stb. – későbbi regényei szereplői – már az 1950-es években írt prózáiban, színházi darabjaiban és verseiben is felmerülnek. Az 1956-ban megjelent Die Vorzüge der Windhühner című verseskötetet a szerző saját rajzai egészítik ki. Saját maga tervezi meg könyvei borítólapját is. Amikor 1972-ben Grass egy időre visszavonult a politikai életből, számos rajzával, új versével, grafikákkal és művészeti kiállítással hívta fel magára a figyelmet.[47]
1986 augusztusától néhány hónapot az indiai Kalkuttában töltött, az ottani Goethe Intézet meghívására. A távol-keleti nagyvárosban szerzett elbűvölő és sokkoló élményeit Grass a Kalkuttalapok (Calcuttablätter) című rajzsorozatban rögzítette: „…mindent papírra vetettem, ami keresztben feküdt előttem, ami nekem jött vagy szavakkal nem kifejezhető…”
Az 1990-es években akvarelles könyvet festett, és az akvarellekbe rövid – négy-, öt- és hétsoros – verseket, úgynevezett „akvaményeket”, „vizes verseket” (Aquadichte) írt ecsettel.
2004-ben, Andersen, a nagy dán mesemondó születésének kétszázadik évfordulóján megjelent Németországban egy monumentális album, Az árnyék (Der Schatten) címmel. A kötet 108, Grass által Hans Christian Andersen különböző meséihez készített litográfiáját tartalmazza. A mű magyarul 2005-ben jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.
Günter Grass-ház
2002 óta ad helyet Lübeckben a Glockengießerstraße 21. szám alatt található épület a Günter Grass-háznak, ami nem más, mint egy irodalmi és képzőművészeti fórum. A ház 2007. évi átépítése óta az épületben megtekinthető egy szoborpark és egy múzeumkert is. A Günter Grass-házban a mintegy 1100 rajzot, akvarellt, litográfiát és rézkarcot, valamint kéziratokat tartalmazó gyűjteményen keresztül bepillantást nyerhetünk a sokoldalú művész hat évtizedes munkásságába és munkamódszerében.

Politikai tevékenysége

Günter Grass Willy Brandt német kancellárral, 1970
Grass nem csak műveiben volt politikailag aktív, gyakran kommentálta az aktuális politikai és társadalmi eseményeket is. Írói népszerűségét kihasználva Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) mellett kampányolt. Politikai nézeteit a középtől valahol kicsit balra helyezte el. Örömmel fogadta az SPD és Zöldek alkotta kormányt Gerhard Schröder kancellársága alatt. Saját bevallása szerint mindig is vonzódott a politika iránt, ami a Danzigi trilógiában is felismerhető.
Grass a választási harcokban már az 1960-as évektől támogatta az SPD-t. 1961-ben ismerkedett meg Willy Brandttal, aki akkor Nyugat-Berlin főpolgármestere volt, és először indult az SPD kancellárjelöltjeként a Német Szövetségi Köztársaság parlamenti választásain. Grass barátjának tekintette és csodálta Brandtot, de soha nem kerültek igazán közel egymáshoz. Az író – bár több politikai befolyást szeretett volna elérni – nem lett Brandt állandó tanácsadója, de ő írta beszédeit. A következő választások alatt (1965) ő maga is beszédet tartott Németország több városában Dich singe ich, Demokratie: Es steht zur Wahl (Téged dicsőítelek, demokrácia: választhatunk) címmel. A beszéd 11 oldalas publikációként nyomtatásban és lemezen is megjelent a Luchterhand Literaturverlag kiadásában. A „biztos és bizonytalan választókhoz” intézett, közel egyórás beszédben Grass az Odera–Neiße-határvonal elismerését követelte, és a 218. számú paragrafus ellen polemizált. Politikai célkitűzései között szerepelt többek között az „5 százalékos küszöb” eltörlése. Választói körútjára Grass saját plakátot tervezett, amelyen egy kakas „Es Pe De”-t kukorékol.
1966 decemberében kritikusan nyilatkozott Kurt Georg Kiesinger (Kereszténydemokrata Unió, Christlich Demokratische Union Deutschlands, CDU) kancellárrá választásáról: „…hogyan emlékezzünk meg Auschwitz és Treblinka halottjairól, ha Önnek, aki akkoriban a NSDAP tagja volt, van bátorsága ahhoz, hogy napjainkban meghatározza a politikai irányvonalat?”
Az 1969-es választások idején beutazta egész Németországot, és különböző helyeken összesen 94 beszédet tartott az ugyanebben az évben kancellárrá választott SPD-politikus Brandtot támogatva. Az Aus dem Tagebuch einer Schnecke című könyvében Grass önéletrajzszerűen tudósít a választási harcokról és a politikáról. Amikor Brandt egy kémügy, a Gullaume-affér miatt visszalépett, Grass csalódottan és mérgesen nyilatkozott politikai mesteréről.
1982-ben tagja lett a pártnak. Nézeteivel a párton belül is gyakran botrányt keltett. 1983-ban Grass is aláírta a Pershing-2 rakéták németországi telepítése miatt megfogalmazott heilbronni nyilatkozatot, amely a katonai szolgálat megtagadására szólította fel az embereket. 1985. május 5-én Ronald Reagan amerikai elnök és Helmut Kohl akkori német kancellár közös látogatást tettek, és tiszteletük jeléül koszorúkat helyeztek el a bergen-belseni koncentrációs táborban, valamint a bitburgi katonatemetőben. A bitburgi látogatás heves vitát váltott ki a nyilvánosság körében, ugyanis a bitburgi temetőben a német hadsereg elesettjei és amerikai katonák mellett egykori Waffen-SS-tagok is nyugszanak. Grass egyértelműen elutasította az eseményt, Kohlt képmutatással vádolta, és ellenezte az „ártatlansági bizonyítványok” kiállítását. Véleménye szerint „a tudatlanság nem oldoz fel… a többség tudta, hogy vannak koncentrációs táborok… semmilyen öntelt felmentő ítélet nem törli el ezt a tudást. Mindenki tudta, tudhatta, tudniuk kellett volna…”

1990 februárjában Németország újraegyesítése, a „békésen zsákmányul ejtett ország [az NDK] kiárusítása”ellen foglalt állást. Egész évben járta a két Németországot, és több alkalommal hangot adott véleményének, miszerint a gyors, átmenet nélküli újraegyesítés hosszú távon nem hozza majd meg a várt eredményeket. A két német állam konföderációs szövetségét javasolta, hogy „az egykori NDK-nak is lehetősége nyíljon gazdaságának és demokráciájának megerősítésére”. Útközben Németországból Németországba (Unterwegs von Deutschland nach Deutschland) című naplója Grass 1990-ben írt feljegyzéseit tartalmazza (megjelenés éve: 2009). 1992-ben a menedékjogi törvény módosítása elleni tiltakozásként Grass kilépett az SPD-ből, mert nem tudta összeegyeztetni nézeteit a szerinte pálforduláson átesett SPD felfogásával, de ezután is politikailag aktív maradt, és támogatta a szociáldemokraták törekvéseit: a 2005. évi választások során Heide Simonist, a schleswig-holsteini miniszterelnöknőt pártfogolta választási kampányában, és a jobban keresőket érintő vagyonadó újbóli bevezetése mellett érvelt.
2005-ben a dán Jyllands-Posten című napilapban megjelent Mohamed-karikatúrákkal[j  kapcsolatban a következőket nyilatkozta, amiért vehemensen kritizálták: „Honnan veszi a Nyugat ezt az arroganciát, hogy előírja, mit kell csinálni és mit nem?”
2010 tavaszán jelent meg Grass Stasi-aktája Günter Grass megfigyelés alatt – A Stasi-akták (Günter Grass im Visier. Die Stasi-Akte) címmel a berlini Christoph Links Kiadó gondozásában. A dokumentumokat Grass és kortárs tanúk kommentárjai egészítik ki. Grass 1961 óta állt a Stasi megfigyelése alatt, miután kiállt elnyomott írótársak, mint Uwe Johnson keletnémet író mellett, nyílt levélben bírálta a berlini fal építését, és követelte a katonai leszerelést azon az áron is, hogy Kelet-Németországban évtizedeken keresztül nem jelenhettek meg könyvei.

Izrael állam bírálata prózaversekben

2012. április 4-én jelentette meg Günter Grass a Süddeutsche Zeitung, a La Repubblica, valamint az El País lapokban a Was gesagt werden muss (Amit ki kell mondani) című politikai témájú prózaversét, amely nagy vihart kavart. A versben Grass Izrael államot támadja azzal, hogy atompolitikájával veszélyezteti a világbékét. A versre egyébként az adott közvetlen okot, hogy Németország egy újabb katonai tengeralattjárót kívánt szállítani Izraelnek.
A vers megjelenését követően azonnal heves támadások érték a szerzőt a németországi zsidóság képviselői, politikusok és a média részéről, amelyek túlnyomórészt elítélték. Többen közülük az antiszemitizmus vádjával is illették Grasst. A versben szereplő állítás miatt 2012. április 8-án Eli Jisai belügyminiszter persona non grata-nak nyilvánította őt Izraelben. Ezzel szemben Dzsavad Samakdari, az iráni kulturális miniszter helyettes levélben üdvözölte, hogy Grass "kimondta az igazságot". Néhány héttel a Was gesagt werden muss megjelenése után egy újabb politikai verset közölt Europas Schande (Európa szégyene) címmel az Európai Unió Görögországgal szembeni politikáját bírálva. A vers a Süddeutsche Zeitungban és egyidejűleg a görög Kathimerini című napilapban jelent meg.
A költő 2012 szeptemberében Mordechai Vanunut, az izraeli atomtitkok leleplezőjét méltatta Ein Held unserer Tage című versében.

Magyar vonatkozások

Günter Grass az első nyugati írók között volt, akik 1962-ben Budapesten meglátogatták az öt év után börtönéből szabadult Déry Tibort.
Németország volt a 2004. április 22-étől 25-éig tartó Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, amelynek keretében Grass felolvasást tartott és pódiumbeszélgetésen vett részt Kertész Imrével, Dalos György vezetésével, aki a két író életútjának párhuzamba állításával igyekezett érdekessé tenni a társalgást.
Amikor 2004-ben Darvasi Lászlót a tekintélyes Brücke Berlin irodalmi díjjal jutalmazták, Günter Grass mondott beszédet, Darvasit és a magyar írókat méltatva. Többek között elmondta, hogy a Déry Tiborral kötött barátságából fakad a magyar irodalom iránti szeretete.
2005-ben Günter Grasst és Kertész Imrét egyszerre avatták életművükért a Freie Universität Berlin díszdoktorává (Doctor honoris causa).

Művei

Elbeszélő művek

A danzigi trilógia:
1959 – Die Blechtrommel - A bádogdob (fordította: Szíjgyártó László)
1961 – Katz und Maus - Macska és egér (fordította: Sárközy Elga)
1963 – Hundejahre - Kutyaévek (fordították: Magyar István, Schein Gábor)
1969 - Örtlich betäubt (regény)
1972 - Aus dem Tagebuch einer Schnecke - Egy csiga naplójából (regény)
1977 - Der Butt – A hal (fordította: Bor Ambrus, a versbetéteket fordította: Kalász Márton) (regény)
1979 - Das Treffen in Telgte - Vesztfál csevely (fordította: Márton László) (elbeszélés)
1980 - Kopfgeburten oder Die Deutschen sterben aus (elbeszélés)
1986 - Die Rättin - A patkánynő (fordította: Bor Ambrus) (regény)
1992 – Unkenrufe - Békaszó (fordította: Bor Ambrus) (elbeszélés)
1995 - Ein weites Feld (regény)
1999 - Mein Jahrhundert - Az én évszázadom (fordították: Liska Erzsébet, Szántó Judit, Szegzárdy-Csengery Klára) (regény)
2002 - Im Krebsgang - Ráklépésben (fordította: Magyar István) (novella)
2006 - Beim Häuten der Zwiebel - Hagymahántás közben (fordította: Győri László) (emlékezések)
2008 - Die Box. Dunkelkammergeschichten - A doboz. Történetek a sötétkamrából (fordította: Győri László) (regény)
2009 - Unterwegs von Deutschland nach Deutschland (napló)
2010 - Günter Grass im Visier. Die Stasi-Akte - Günter Grass megfigyelés alatt - A Stasi-akták
2010 - Grimms Wörter. Eine Liebeserklärung (regény)

Drámák

1956 - Die bösen Köche. Ein Drama
1957 - Hochwasser. Ein Stück in zwei Akten
1958 - Onkel, Onkel. Ein Spiel in vier Akten
1959 - Noch zehn Minuten bis Buffalo - Még tíz perc Buffalóig (fordította: Sárközy Elga)
1959 - Zweiunddreißig Zähne
1966 - Die Plebejer proben den Aufstand. Ein deutsches Trauerspiel
Líra[szerkesztés]
1956 - Die Vorzüge der Windhühner - versek, próza és rajzok
1960 - Gleisdreieck
1967 - Ausgefragt - Vallató (fordították: Boldog Balázs, Eörsi István, Hajnal Gábor, Kalász Márton, Kálnoky László, Keresztury Dezső, Lator László, Orbán Ottó, Petra-Szabó Gizella, Szabó János, Tandori Dezső, Tellér Gyula)
1971 - Gesammelte Gedichte
1974 - Liebe geprüft - versek, rajzok
1983 - Ach Butt, dein Märchen geht böse aus
1987 - Mit Sophie in die Pilze gegangen - versek, litográfiák
1993 - Novemberland. 13 Sonette
1999 - Gedichte und Kurzprosa
2003 - Letzte Tänze
2004 - Lyrische Beute
2007 - Dummer August - versek, litográfiák, rajzok
Egyéb írásai[szerkesztés]
1968 - Briefe über die Grenze – párbeszéd Pavel Kohouttal
1968 - Über das Selbstverständliche. – Beszédek, tanulmányok, nyílt levelek, kommentárok
1970 - Die Vogelscheuchen - Ballett librettó
1974 - Der Bürger und seine Stimme. Beszédek, cikkek, kommentárok
1978 – Denkzettel – Politikai beszédek és cikkek 1965-1976
1984 - Widerstand lernen. – Politikai ellenbeszédek 1980–1983
1988 - Zunge zeigen. - Napló rajzokban
1992 - Rede vom Verlust. Über den Niedergang der politischen Kultur im vereinigten Deutschland. - Beszéd a veszteségről. Álmom Európáról (fordította: Mesterházi Miklós)
1993 - Ein Schnäppchen namens DDR. Letzte Reden vorm Glockengeleut.
1997 - Rede über den Standort
1998 - Zeit, sich einzumischen. Die Kontroverse um Günter Grass und die Laudatio auf Yasar Kemal in der Paulskirche
1999 - Vom Abenteuer der Aufklärung. - Beszélgetés Harro Zimmermannal
2003 - Günter Grass - Helen Wolff. Briefe 1959 - 1994. - levelek
2005 - Der Schatten: Hans Christian Andersens Märchen - gesehen von Günter Grass - Az árnyék. Hans Christian Andersen meséi - Günter Grass szemével (fordították: Kúnos László, Rab Zsuzsa) 108 litográfia Hans Christian Andersen meséihez
2007 - Uwe Johnson – Anna Grass – Günter Grass. Der Briefwechsel 1961 - 1984. - levelek
Művei magyar fordításban[szerkesztés]
Macska és egér; ford. Sárközy Elga; Európa, Bp., 1968
Vallató. Válogatott versek; ford. többen; Európa, Bp., 1969
A bádogdob; ford. Szíjgyártó László; Magvető, Bp., 1973
Vesztfál csevely; ford. Márton László, ill. Egyed László; Helikon, Bp., 1987
A hal; ford. Bor Ambrus, Kalász Márton; Európa, Bp., 1988
A Patkánynő; ford. Bor Ambrus; Magvető, Bp., 1988 (Világkönyvtár)
Békaszó. Elbeszélés; ford. Bor Ambrus; Európa, Bp., 1993
Beszéd a veszteségről. A politikai kultúra hanyatlásáról az egyesített Németországban / Álmom Európáról. Arról, miképp foszlatja szét szép látomásunkat a nemzeti korlátoltság; ford. Mesterházi Miklós; T-Twins Kiadó, Bp., 1994
Az én évszázadom; ford. Szegzárdy-Csengery Klára, Szántó Judit, Liska Erzsébet; Európa, Bp., 1999
Kutyaévek; ford. Schein Gábor, Magyar István; Európa, Bp., 2001
Ráklépésben; ford. Magyar István; Európa, Bp., 2003
Az árnyék. Hans Christian Andersen meséi – Günter Grass szemével; ford. Kúnos László, Rab Zsuzsa; Európa, Bp., 2005
Hagymahántás közben; ford. Győri László; Európa, Bp., 2007
A doboz. Történetek a sötétkamrából; ford. Győri László; Európa, Bp., 2009
A végességről; ford. Kurdi Imre; Európa, Bp., 2016

Forras : Wikipedia

Hermann Hesse


Német regényíró, elbeszélő, költő. A XX. század egyik legjelentősebb regényírója, a polgári hagyományok letéteményese. Sokoldalú tehetség volt, az írás mellett rajzolt, festett. Erősen bírálta azt a kort, amelyben élt. Egész életében az individualizmusra helyezte a hangsúlyt: az egyén a középpont, körülötte forog a világ.
Saját magát „utolsó remete”-ként jellemezte és már életében mindazok bálványává vált, akik nem akartak együtt úszni az árral. Műveiben kiváló irodalom fonódik össze különböző kultúrák és vallások mély ismeretével. Jelentős és befolyásos irodalomkritikus is volt. Hatvan év alatt 3365 könyvkritikát írt, mely öt kötetben áll a német irodalomkutatók és olvasók rendelkezésére.

Hermann Hesse 1877. július 2-án született Németországban, a baden-württenbergi Calw városában. Ő volt a család második gyermeke. Nővére, Adele nála két évvel idősebb volt, akivel szoros kapcsolatban állt egészen Adele 1949-ben bekövetkezett haláláig.
Édesapja, Johannes Hesse észt származású orosz állampolgár, édesanyja Maria Gundert, francia származású volt. A családot erős vallásosság jellemezte. A szülők több évet töltöttek Indiában misszionáriusként. A vallásosság, a protestáns nevelés, az India iránti rajongás (az anyai nagypapa neves orientalista, India-kutató) erős hatást gyakorolt a fiatal Hesse kulturális fejlődésére.

Már Hesse gyermekkorában nagy szerepet játszott a zene. Anyja zongorázott és énekelt, a gyermekek hangszereken tanultak játszani, és közös házi koncerteket adtak. Hermann hegedülni tanult, de tizenöt évesen abbahagyta és a hangszert továbbadta öccsének, Hansnak.

1881-ben a család Baselba költözött. A szülők az itteni Evangélikus Misszionárius Társaságnál tevékenykedtek.
1883-ban apja megkapta a svájci állampolgárságot.
1886-ban a család visszaköltözött Claw-ba. Hesse itt kezdte meg tanulmányait.
1890-ben Hermann – a családban egyetlenként – megkapta a württembergi állampolgárságot.
1890-ben a göppingeni latin iskolába járt, és 1891 júliusában letette a württemberigi tartományi vizsgát.

1891-ben egy misszionárius iskolába, az evangélikus teológiai szemináriumba küldték Maulbronnba, ahonnan csak vasárnaponként látogathatott haza. Hesse azonban nem tudta elviselni az iskola szigorú légkörét és 1892 márciusában megszökött.
1892 márciusában kicsapták a szemináriumból azzal az indoklással, hogy rossz hatással van a társaira. Szülei Bad Bollba küldték Christoph Blumhardt atya mellé, aki ördögűző képességeiről volt híres. Itt Hermann júniusban pisztolyt vásárolt és öngyilkosságot kísérelt meg.
Stettenbe küldték gyógykezelésre az elmebetegek és epilepsziások intézetébe, ahol több kétségbeesett hónapot töltött el. A megrázkódtatások után októberben Pfisterer atyánál talált menedéket Baselban, ahol ismét beiratkozott a gimnáziumba, és visszaköltözött a szülői házba.
1893 júliusában a canstatti gimnáziumban tett sikeres vizsgát.

1894 júniusától 15 hónapig segédként dolgozott a clawi Perrot toronyóragyárban. Ebben az időszakban kezdte el intenzíven művelni magát. Órákat töltött el nagyapja könyvtárában, ahol megtalálta a XVIII. századi költők és filozófusok szinte összes munkáját. Ekkor jobban lelkesedett Turgenyevért, mint Dosztojevszkijért.

1895 és 1898 között segédként dolgozott Tübingenben a Heckenhauer Könyvkereskedésben. Feladata a könyvek ellenőrzése, csomagolása, szortírozása és archiválása volt. A 12 órás munka után Hesse tovább képezte magát. A könyvek kompenzálták a kevés szociális kapcsolatát a hosszú vasárnapokon. Az írások helyettesítették a barátokat és a társaságot.

1896-ban, egy bécsi folyóiratban jelent meg verse Madonna címmel. Ebben az időben főleg a német romantikusokat, elsősorban Joseph Freiherr, Eichendorff és Novalis műveit olvasta.

1898 októberében jelent meg első verseskötete, a Romantikus dalok (Romantische Lieder), majd az Egy éjfél utáni óra (Eine Stunde hinter Mitternacht). A könyvről elismerően írt Rilke: „A szavak olyanok, mint a fém: nehezek, súlyuk van.”


1899 októberében Baselba költözött és egy antikváriumban dolgozott. 1900-ban kezdett cikkeket írni az „Allgemeine Schweizer Zeitung” részére, melyek által helyi ismertségre tett szert.
1901 tavaszán Olaszországba utazott hét hétre – Genova, Firenze, Pisa és Velence útvonalon. Ugyanebben az évben Berlinben megjelent a H. Lauscher írásai és versei, H. Hesse válogatásában (Schriften und Gedichte von Hermann Lauscher, Herausgegeben von H. Hesse), és a Költemények (Gedichte) című kötete, melyeket a nem sokkal az előtt elhunyt édesanyjának ajánlott.

1903 májusában eljegyezte magát Maria Bernuollival, a baseli tudós családjából származó, érzékeny lelkületű, kiváló zongoraművésznővel, majd másodszor is Olaszországba utazott, ezúttal menyasszonyával.
1904-ben, a Fischer Kiadónál, Berlinben jelent meg első fejlődésregénye, a Peter Camenzind. Hőse álmodozó, aki a világ megismerése céljából hagyja el szülőfaluját, s járja be Európa nagyvárosait. Csalódik a civilizációban, s az élet értelmét a szeretetben találja meg.
Ebben az évben jelent meg szintén a Fischer Kiadónál két életrajz: a Boccaccio és az Assisi Szent Ferenc (Franz von Assisi).

Indiai teológiai-filozófiai szövegeket tanulmányozott, foglalkozott a brahmanizmussal és Buddha tanaival. Ezen tanítások erősen befolyásolták. Harminc éves kora körül Hesse elkezdett intenzíven foglalkozni a kínai tanokkal, melyek iránt apja keltette fel az érdeklődését.

1904-ben Baselban házasságot kötött Maria Bernoullival, , és a Bodensee német oldalán fekvő Gaienhofenbe költöztek egy kis vidéki parasztházba. Szabadfoglalkozású íróként dolgozott tovább több újságnak (pl. Münchner Zeitung, Württemberger Zeitung). Mia zongorajátékaiban ismét élvezhette a zenét. Sok zenésszel kötött barátságot, gyakran járt koncertekre.

1905-ben született első fia, Bruno.
1906-ban Albert Langennal és Ludwig Thoma-val megalapította a bal-liberális folyóiratot „März” címmel, melynek 1912-ig volt a társkiadója.
1906-ban a Fischer Kiadónál, Berlinben megjelent a Kerék alatt (Unterm Rad) című kötete. A regényben iskolai élményeinek és szökésének feldolgozásán keresztül az ember és a világ ellentmondásos kapcsolatára mutat rá.
1907-ben megjelent Az innenső oldalon (Diesseits) című novelláskötet.
1908-ban a Szomszédok (Nachbarn).
1909 márciusában született meg második fia, Heiner.

Hermann Hesse baráti köre elsősorban festőkből és zenészekből állt. Szűkebb baráti körébe tartozott Otto Blümel festő, grafikus és illusztrátor.
1909 és 1921 között Hesse rendszeresen találkozott Otto Blümelllel Gaienhofenban a nyári hónapokban.
1910-ben jelent meg Münchenben Gertrud című könyve. A regény két, tehetségét és sorsát tekintve teljesen eltérő, egymáshoz mégis közel álló művészember, a zeneszerző Kuhn és a Don Juan-típusú énekes, Heinrich Mouth történetét beszéli el, akiknek művészi és emberi fejlődésébe drámai módon avatkozik be Gertrud iránt érzett szerelmük.
1912-ben jelent meg a Vargabetűk (Umwege) című írása.

1911 júliusában született meg harmadik fia, Martin.
1911 szeptemberétől decemberéig Hans Sturzenegger festővel Indiába utazott, s ezzel végre kielégítette régi vágyát a nyugodalmas, egyszerű, paraszti élet iránt. Ellátogatott Szingapúrba és Szumátra szigetére, Ceylonra és Indonéziába is. Érintette apja és nagyapja missziós tevékenységének állomásait.

1912-ben a család végleg elhagyta Németországot, Svájcba költözött. Bern kertvárosában laktak abban a házban, ahol egykor Albert Welti festő élt. Az első világháború idején a Bernben működő fogolysegélyező szervezet munkájában vett részt. Háborúellenes magatartásáért támadták Németországban, ezért Svájcban maradt.

1913-ban megjelent a Jegyzetek Indiáról (Aus Indien. Aufzeichnungen von einer indischen Reise) című, rövid útleírásokat, verseket és egy elbeszélést tartalmazó kötete.

1914 márciusában a Fischer Kiadónál, Berlinben jelent meg Rosshalde (először Csillagsors) (Rosshalde) című írása, egy művész kudarcba fulladt házasságának regénye.

A világháború okozta „nagy erkölcsi krízis” ara késztette Hessét, hogy új alapokra helyezze gondolkodásmódját és az egész életét. Jelentkezett önkéntes katonai szolgálatra a Német Birodalomban, de erős rövidlátása miatt alkalmatlannak minősítették. Számos politikai írása jelent meg a német, svájci és osztrák újságokban, valamint kiadója volt több újságnak a háborúban.
1914-ben jelent meg első háborúellenes felhívása az újságban.

1915-ben több műve látott napvilágot. A Fischer Kiadónál Berlinben jelent meg a Knulp, Három történet Knulp életéből (Drei Geschichten aus dem Leben Knulps) című kötet, mely három novellát és két töredéket tartalmaz Knulpról, a régi vágású csavargóról. A műben már feltűnnek a későbbi nagy Hesse-művek tipikus jegyei is: a filozofikus gondolatok, a misztikum, a transzcendencia, a szépség és a melankólia.
Szintén ez évben jelent meg az Úton (Am Weg) – négy elbeszélés, és egy újabb verseskötet A magány zenéje (Musik des Einsamen) címmel Heilbronnban.

Hesse művészi fejlődésében fordulat következett be, ami a háború utáni években új elbeszélői mód kialakulásához vezetett. Ennek fő jellemzője, hogy az eszmei mondanivaló fontosabb szerepet kap az esztétikai követelményeknél.

1916. március 8-án meghalt Hesse apja. Martin fia súlyos beteg lett, feleségét, Miát pszichiátriai klinikán kezelték skizofréniával. Az író mély válságba került, idegösszeomlást kapott. Carl Gustav Jung tanítványa, dr. J. B. Lang pszichoanalitikus kezelte.
Körülbelül hatvan ülésre volt szükség a felépüléshez, a belső énje, a tudatalattija feltárásához. A pszichoanalízis erősen éreztette hatását e korszak műveiben, különösképpen a Demian című regényben, amelyet 1916 és 1917 között írt.

1916-ban, mély válságban kezdett el foglalkozni a festészettel. A pszichoterápián kapta a javaslatot, hogy próbálkozzon meg a festéssel. A következő években csendéleteket, önarcképeket és tájképeket festett Engadinban, Locarno-Montiban és Bernben. Alkotásaihoz temperát, krétát és olajat használt.

1913 és 1917 között megírta Mesék (Märchen) című kötetét.
1918-ban kezdett színesen illusztrált verseket árusítani. A barátoknak és családtagoknak is ajándékozott illusztrált kéziratokat. Számos, barátainak írt levelét is kis akvarellek díszítik.

1919-ben a Fischer Kiadónál Berlinben, Emil Sinclair álnéven (Isaac von Sinclair Hölderlin barátja volt) megjelent a Demian. A mű az „Emil Sinclair ifjúságáról” szóló fejlődésregény. Kamaszhőse felnőtté érése során fedezi fel az általánosan elfogadott életmód mögött a bűnt és durvaságot. Csalódásai rávezetik, hogy az ember igazi hivatása önmaga megtalálása.
Visszautasította a Fontane-díjat, amelyet fiatal regényíróknak ítéltek oda.

Névtelenül megjelent a Zarathustra visszatérése. Egy szó a német ifjúsághoz (Zarathustras Wiederkehr. Ein Wort an die deutsche Jugend von einem Deutschen) című műve.


Hesse feleségét ismét pszichiátriai klinikán kezelték. Azonban az író felesége gyógyulása után sem látta már a közös jövőt Mariaval. Anyagi helyzete igen siralmas volt a német márka leértékelése miatt. Néhány barátja támogatásából tudott csak megélni. A gyermekeket barátoknál helyezte el.

1919-ben Hesse úgy döntött, hogy Svájcban marad. Április közepén, már egyedül, Tessinbe költözött egy kis parasztházba. Április 25-től május 11-ig Sorengo-ban lakott, majd május 11-én Montagnolába költözött, a Camuzzi-házba, egy barokk stílusú, kastélyszerű épületbe, ahol négy kis helyiséget bérelt. Itt, egzotikus környezetben, nemcsak íróként, hanem festőként is folytatta tevékenységét.
Színes akvarelleket készített a „Klingsors utolsó nyara” című elbeszéléséhez, melyek életérzéseit és alkotási vágyát fejezik ki.

A harmincas évek végéig Tessinben rengeteg akvarell készült a kirándulásokon, amelyek nemcsak Hesse természetszeretetét mutatják, hanem a tessini paraszti kultúrát is tükrözik. Ma ezek a képek nagyon értékesek és Hesse fiának, Heinernek köszönhetően, vándorkiállítás keretében az egész világot bejárják.

1920-ben jelent meg a Fischer-nél Berlinben a Klingsors utolsó nyara (Klingsors letzter Sommer) című kötete, mely három novellát tartalmaz.
Ebben az évben jelent meg Vándorlás (Wanderung) című könyve, mely rövid írásokat és verseket foglal egybe.
Ugyancsak ebben az évben jelent meg Pillantás a káoszba (Blick is Chaos) című kötete. A tanulmányokban Dosztojevszkijről, Goethéről és Kafkáról írt, életművüket méltatva. A kötet tartalmaz írásokat vallásról, lélekről és a német ifjúságról is.
Meglátogatta a neves orientalista Wilhelm Gundert (neki ajánlotta a Sziddhárta második részét), találkozott Romain Rolland-nal, akinek 1914 óta mély tisztelője volt, és megismerkedett Hugo és Emmy Ball-lal. Ebben az időben több kiállítást is rendezett képeiből.

Hesse csalódott a nyugati civilizációban, érdeklődése egyre inkább a keleti mitológia, Freud és Jung lélektana irányába fordult. Nagy hatással volt rá Nietzsche, Spengler és Dosztojevszkij.

1921 februárjában, májusában és júniusában több pszichoanalitikai ülésből álló kezelésben részesült Jungnál Küsnachtban, miközben a Sziddhárta. Hindu rege című regényén (Siddhartha. Eine indische Dichtung) dolgozott, amely októberben meg is jelent a Fischer Kiadónál.
Az elbeszélés a hindu bölcsességet, a lemondást és szemlélődést jelöli meg követendő példaként. Az írást tizenkét különböző indiai nyelvjárásra fordították le.

1922 májusában Montagnolában meglátogatta T. S. Eliot. Augusztusban részt vett a Nemzetközi Nőszövetség Békekongresszusán Luganoban, ahol találkozott Romain Rolland-nal és Bertrand Russell-lel.

1923 júliusában elvált feleségétől, Mia Bernoullitól.
1924-ben megkapta a svájci állampolgárságot.
1924-ben Baselben házasságot kötött a nála 20 évvel fiatalabb Ruth Wenger énekesnővel, aki elkísérte németországi előadóútjára. Néhány ilyen felolvasó körutat korábban is tett már Svájcban.
1925-ben felesége, Ruth tüdőbajban megbetegedett. Novemberben Hesse ismét Németországba utazott.
Monacoban találkozott Thomas Mann-nal.
Ezekben az években az írót reumás fájdalmak kezdik gyötörni. Badenba járt víziterápiára.

1926-ban a Porosz Művészeti Akadémia irodalmi szekciójának választott tagja lett.
1926-ban részt vett Mozart Varázsfuvola és Don Giovanni bemutatóján.
December végén kezdte el a Pusztai farkas (Steppenwolf) megírását. Éjjel-nappal dolgozott rajta, és hat hét alatt fejezte be.
Néhány hónappal korábban ugyanez a lelkiállapot adott ihletet a Válság. Naplórészlet (Krisis: ein Stück Tagebuch) című verseskötethez is.

1927-ben Ruth beadta a válópert, s a válás néhány hónapon belül le is zajlott.
A Fischer Kiadónál Berlinben megjelent az Utazás Nürnbergbe (Die Nürnberger Reise) című önéletrajzi elbeszélése, amely az 1925-ben tett utazást eleveníti fel.

1927 júniusában, szintén a berlini Fischer Kiadó gondozásában kijött a nyomdából a Pusztai farkas, mely Harry Haller feljegyzéseiben követi nyomon az önmegismerés útját. A magányos intellektuel úgy érzi, két lélek él benne, egy jó és egy „farkas” démoni lelke.
A bukástól egy felismerés menti meg, az a tudat, hogy az emberben sokféle erő, lehetőség lappang, önerején múlik, mivé lesz.

A mű nagy hatással volt az 1960-as, 1970-es évek Amerikájára. Számtalan nyelvre lefordították, filmet is készítettek belőle. A hippimozgalom a kábítószerezés bibliájaként olvasta, mivel úgy értelmezte, hogy túllép a szürke hétköznapi valóságon és olyan világokat mutat be különös látásmódjával, melyeket nem lehet megközelíteni sem az utóbbi évek normális értékrendjével.

A regénnyel egy időben, az 50. születésnapjára jelent meg róla a barátja, Hugo Ball által írt életrajz.

1928-ban jelent meg az 1904 és 1927 között írt cikkek és esszék gyűjteménye, a Szemlélődések (Betrachtungen). Politikai bírálatai miatt a könyvet hivatalosan betiltották a hitleri Németországban.
1928-ban a bécsi Schiller Alapítvány a Mejstrik-díjjal tüntette ki.
1930-ban jelent meg a Fischer-nél Berlinben a Narziss és Goldmund (Narziss und Goldmund), amelyet Hesse 1927 és 1929 között írt. Narziss és Goldmund két egymást kiegészítő férfi-barát, az egyik az „apai”, azaz gondolkodó, a másik az „anyai”, azaz az ösztönös és művészi alkat megtestesítője.
Ez a hőstetteket és harci kedvet nélkülöző könyv nem talált lelkes fogadtatásra a hősök korában. Nem nyomtatták újra, mivel Hesse nem volt hajlandó kihagyni belőle a pogromot leíró részt.

1931-ben Hesse harmadszor is megnősült. Az osztrák Ninon Dolbint, született Ausländert vette el, aki művészettörténetet tanult. Ninonnal élete végéig együtt maradt az író. A Camuzzi-házból Montagnola mellé költöztek egy új házba (Casa Rossa), amelyet barátja, Hans C. Bodmer épített és ajánlott fel neki „örökös használatra”.
A nagy telken szőlőt, zöldséget és virágokat termesztettek, és Hesse megtanulta a kerti munkát, ami közben sokat elmélkedett, meditált.

1931-ben kilépett a Porosz Művészeti Akadémia irodalmi szekciójából, mivel úgy érezte, hogy az Akadémia is hozzájárul a nép félrevezetéséhez.
1932-ben jelent meg a Napkeleti utazás – Sváb életrajz (Die Morgenlandfahrt). A kötet két írását „Az üveggyöngyjáték” című regény kapcsolja össze. A mű 1927 és 1929 között, mint egy a nagy regény „előmunkálataként” keletkezett, s Hesse magát a történetet is a „napkelet utazóinak” ajánlja.
A Sváb életrajz 1934-ben született két változatban, és „Az üveggyöngyjáték” egyik tervezett életrajza volt, amelyet végül Hesse mégsem dolgozott ki teljesen és nem vett fel a regénybe. A könyv borítóját Alfred Kubin illusztrálta.
Dolgozni kezdett Az üveggyöngyjáték-on (Das Glasperlenspielen), amelyet 1934-ben fejezett be.

1933-ban Hesse aktívan tevékenykedni kezdett a német emigránsok érdekében. Vendégül látta Thomas Mannt, Bertold Brechtet, Kurt Wolffot, akiket kiutasítottak Németországból. Augusztusban meglátogatta őt az indológus Heinrich Zimmer.
Hitler tizenkét éves diktatúrája alatt Hesse és felesége sok emigráns és üldözött zsidót támogatott szökésében.

1934-ben jelent meg a Ninonnak ajánlott, Az élet fájáról (Vom Baum des Lebens) című verseskötete.
1934-ben belépett a Svájci Írószövetségbe, hogy ezáltal is több segítséget nyújthasson a száműzetésben élő német íróknak.
Májusban a Neue Rundschau oldalain megjelent Az üveggyöngyjáték három életrajzából „Az esőcsináló” (Der Regenmacher).
Októberben Badenban találkozott Thomas Mann-nal, aki három délután felolvasott neki a József és testvéreiből. Decemberben a Neue Rundschauban megjelent az „Üveggyöngyjáték” bevezetője.

1935-ben jelent meg az Elbeszélések könyve (Fabulierbuch). A Die Neue Literatur német folyóirat támadta Hessét, amiért ő kedvező kritikát írt a „kommunista zsidó” Ernst Blochról és más „zsidó” írókról a svéd irodalmi lapban, a Bonniers Littarara Magasinban.

November végén öngyilkos lett az író fivére, Hans.
1936-ban a Neue Rundschauban megjelent Az üveggyöngyjáték második életrajza, „A gyóntatóatya” (Der Beichtvater).
1936-ban a Gottrfried-Keller-díjat adományozták neki.
1936 szeptemberében találkozott először Peter Suhrkamppal.
1937-ben megjelent az Új költemények (Neue Gedichte) című gyűjtemény, amely többek között tartalmazza A fiatal Josef Knecht versei-t (Die Gedichte des jungen Josef Knecht).
Júniusban jelent meg az Emléklapok (Gedenkblätter) a Suhrkamp kiadónál. Ebben az időben Hessének csupán ez a két kötete jelent meg a náci Németországban. A hatalom károsnak minősítette a szerző több alapművét (Kerék alatt, Pusztai farkas, a Narziss és Goldmundot), ezért ezek újranyomtatása is tilos volt.

1938 júniusában és augusztusában a Corona folyóirat lapjain Az üveggyöngyjáték két újabb fejezete látott napvilágot: „Az elhivatottság” (Die Berufung) és a „Waldzell”.
1939 októberében a Neue Rundschauban megjelent a „Tanulóévek” (Studienjahre) című fejezet.
1940-ben a Neue Rundschauban kiadásra került két újabb fejezete: „A küldetés” (Die Mission) és a „Magiser Ludi”.

1942-1943-ban Hesse műveit továbbra sem adták ki Németországban. Zürichben azonban megjelent összes verseinek gyűjteménye.

1943. november 18-án, Zürichben megjelent az Az üveggyöngyjáték (Das Glasperlenspiel) teljes terjedelmében. Ez a regény a hessei világkép legteljesebb kifejezése, egy pedagógiai utópia.
A 2200. év „kasztáliai” tudósállamában bölcs és szép életre nevelendő emberek egy tökéletes világrend jövőjének letéteményesei. A regény nevelési eszménye a hessei misztikum új megfogalmazása, elképzelt állama pedig a romantikus antikapitalizmus jegyeit viseli.

Főalakja a világ erkölcsi és civilizációs alacsonysága és tartalmatlan individualizmusa elől a tudomány és szellem, a tiszta művészet világába vonul vissza. Az elképzelt világi „szerzetesrendbe” való visszahúzódás tragikumát a társadalom felé forduló nevelői tevékenységben próbálja feloldani.
Főhőse elpusztul, mert a szellemi produkciók már nem elégítik ki, de a világba kilépve sem talál lehetőséget az élet elviselésére.

A Suhrkamp Kiadó vezetője, Peter Suhrkamp engedélyért folyamodott a német Kulturális Minisztériumhoz, hogy Németországban is kiadhassák a művet, ám kérelmét elutasították.

1945-ben megjelent az Ernst Morgenthalernak ajánlott Álomutazások (Traumfährte) című novelláskötete.
1946-tól ismét nyomtathatók Hesse művei Németországban.
1946 augusztusában Frankfurt am Main városa Hessének ajánlotta a Goethe-díjat.
Novemberben átvehette az irodalmi Nobel-díjat.

Életművében hitelesen rajzolódik ki a modern polgári társadalom feloldhatatlannak látszó ellentmondásait miszticista utópiával áthidaló, befelé forduló művész útja. Kezdetben a hagyományos költői realizmust, főként a kelleri örökségnek elkötelezett fejlődésregényt követte.

1947-ben a berni egyetem díszdoktorává avatták.
1950-ben Wilhelm-Raabe-díjban részesült.
1951-ben megjelent a Késői próza (Späte Prosa), amely az 1944 és 1950 között írt elbeszéléseket tartalmazza, valamint a Levelek (Briefe), amely közel 200 levelet foglal magába, és amelyet Hesse barátjának, Peter Suhrkampnak ajánlott 60. születésnapja alkalmából. A levelek kiválasztásában Hesse felesége, Ninon segített.
Hesse megszállott levélíró volt. Többek között Romain Rollanddal, Thomas Mann-nal, Kerényi Károllyal állt levelezésben. A két világháború között mintegy 35 ezer háborúellenes levelet írt a német ifjúsághoz.

1952-ben, Hesse 75. születésnapjára a Suhrkamp Frankfurt am Mainban kiadta az író összegyűjtött költeményeit hat kötetben Gesammelte Dichtungen címmel.
1955-ben a német könyvkereskedők békedíjával tüntették ki.
1957-1961 között megjelent a hét kötetes Összegyűjtött írások (Gesammelte Schriften) és a Lépcsőfokok (Stufen) című régi és új verseket tartalmazó kötet.

1962. augusztus 9-én Montagnolában, agyvérzésben meghalt Hermann Hesse. A Montagnola melletti San Abbondio temetőben temették el.

Hesse emlékére két irodalmi díjat neveztek el róla: a Claw-i Hermann-Hesse-díjat, valamint a Karlsruhe-i Hermann-Hesse irodalmi díjat.

Az írót szülővárosa, Claw díszpolgárrá avatta. Sok iskola viseli az ő nevét.

1990 májusa óta működik Hesse szülővárosában, Clawban a Hermann-Hesse Múzeum, mely világszerte a legnagyobb kiállítás az íróról. A múzeum kilenc teremben mutatja be a Nobel-díjas művész életét, műveit és munkásságát.

Művei:
1898 - Romantikus dalok (Romantische Lieder),
1898 - Egy éjfél utáni óra (Eine Stunde hinter Mitternacht)
1901 - H. Lauscher írásai és versei, H. Hesse válogatásában (Schriften und Gedichte von Hermann Lauscher, Herausgegeben von H. Hesse),
1901 - Költemények (Gedichte)
1904 - Peter Camenzind
1904 - Boccaccio
1904 - Assisi Szent Ferenc (Franz von Assisi).
1906 - Kerék alatt (Unterm Rad)
1907 - Az innenső oldalon (Diesseits)
1908 - Szomszédok (Nachbarn).
1910 - Gertrud
1912 - Vargabetűk (Umwege)
1913 - Jegyzetek Indiáról (Aus Indien. Aufzeichnungen von einer indischen Reise)
1914 - Rosshalde
1915 - Knulp, Három történet Knulp életéből (Drei Geschichten aus dem Leben Knulps)
1915 - Úton (Am Weg)
1915 - A magány zenéje (Musik des Einsamen)
1917 - Mesék (Märchen)
1919 - Demian
1919 - Zarathustra visszatérése. Egy szó a német ifjúsághoz (Zarathustras Wiederkehr. Ein Wort an die deutsche Jugend von einem Deutschen)
1920 - Klingsors utolsó nyara (Klingsors letzter Sommer)
1920 - Vándorlás (Wanderung)
1920 - Pillantás a káoszba (Blick is Chaos)
1922 - Sziddhárta. Hindu rege (Siddhartha. Eine indische Dichtung)
1926 - Válság. Naplórészlet (Krisis: ein Stück Tagebuch)
1927 - Utazás Nürnbergbe (Die Nürnberger Reise)
1927 - Pusztai farkas (Steppenwolf)
1928 - Szemlélődések (Betrachtungen)
1930 - Narziss és Goldmund (Narziss und Goldmund)
1932 - Napkeleti utazás – Sváb életrajz (Die Morgenlandfahrt)
1934 - Az élet fájáról (Vom Baum des Lebens)
1935 - Elbeszélések könyve (Fabulierbuch)
1937 - Új költemények (Neue Gedichte)
1937 - Emléklapok (Gedenkblätter)ű
1943 - Az üveggyöngyjáték (Das Glasperlenspiel)
1945 - Álomutazások (Traumfährte)
1951 - Késői próza (Späte Prosa)
1951 - Levelek (Briefe)
1952 - Gesammelte Dichtungen
1957-1961 - Összegyűjtött írások (Gesammelte Schriften)
1957-1961 - Lépcsőfokok (Stufen)

Összeállította: Bankos Szilvia

Forras : http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/eletrajz/cikk/2006-02-11+00%3A00%3A00/hermann-hesse-eletrajz