Simone Lucie-Ernestine-Marie-Bertrand de Beauvoir néven látta meg a napvilágot. Apja, Georges Bertrand de Beauvoir szenvedélyesen vágyott rá, hogy színész lehessen, de társadalmi helyzete azt kívánta, hogy jogásznak menjen. A művészi vénával ellátott apa engedett a nyomásnak, de foglalkozását élete végéig gyűlölte. Anyja, egy gazdag bankár lányaként szigorú katolikus családból származott. A család az első világháború után vagyona jelentős részét elveszítette, de az anya ragaszkodott hozzá, hogy Simone-t és húgát előkelő iskolában taníttassa. Beauvoir vallásos nevelésben részesült, egészen tizennégy éves koráig mélyen hívő volt. Ekkor hitében elbizonytalanodott, és ateistává vált. Ez számos konfliktusra adott okot apjával, aki nem bírta elviselni, hogy lánya elveti a polgári értékeket. Matematikát, irodalmat tanult, majd filozófiai tanulmányokat folytatott a Sorbonne-on, ahol, mint az évfolyam második legjobbja - Sartre volt az első! - tette le mestervizsgáját. Ő volt az első, aki ilyen fiatalon, 21 évesen szerezte meg a mesteri fokozatot. Diplomamunkáját Leibnitzről írta. Az egyetemi évek után Marseille-ben, Rouen-ben és a párizsi Moliére Lycee-ben tanított. Gyermekkori éveiről és első lázadásairól a konformizmus ellen az Egy jó házból való úrilány emlékei című könyvében számol be. A mű a fiatal lány útkereséséről, öntudatra ébredéséről szól, arról, hogy megtalálhatjuk-e intellektuális szabadságunkat egy vallásosan bigott, öntelt, soviniszta környezetben. Simone világszemléletét jelentős mértékben befolyásolta a szülők kettős beállítódása: egyrészt az apa bohém, világi stílusa, másrészt az anya szigorú katolicizmusa.
Beauvoir a sorbonne-i egyetemi évek alatt ismerkedett meg Jean Paul Sartre-al, az egzisztencialista filozófussal, akivel több évtizeden át, egészen Sartre haláláig együtt éltek, így váltak az irdalom egyik legismertebb szerelmespárjává. A hosszú együtt töltött idő ellenére kapcsolatuk mégsem nevezhető felhőtlennek, mivel házasságot sohasem kötöttek, „csupán" élettársként éltek. A szó legszorosabb értelmében vett nyitott házasság volt rájuk jellemző. Kötöttek egy megállapodást, mely szerint addig lesznek együtt, ameddig mindketten megadják a másiknak a szabadságot, hogy másnak is el lehessenek szexuálisan és érzelmileg kötelezve, és mindenről beszámolnak.
Sartre, mint igazi férfi, aki egy özvegyasszony elkényeztetett gyermekeként nőt fel, és önmagét Don Juannak tartotta, ugyan nem bánta volna, ha csak ő részesül különféle kalandokban Beauvoir tudta nélkül, de Simone is elfogadta a kihívásokat. Azokat az életmintákat, amiket burzsoá apjában látott, Sartre-nál is megtalálta, egyetlen óriási különbséggel, Sartre oldalán egyenrangú partner lehetett, saját jogú kicsapongási lehetőségekkel. Egyetlen szabályhoz ragaszkodtak, sohasem hazudhatnak, mint ahogyan a házastársak teszik. Egyenrangúságukat bizonyítja, hogy kölcsönösen tanították egymást, osztoztak a másik érzéseiben, munkájában, terveiben. Mégis Sartre volt az, aki nem vetette meg a kalandokat, Beauvoir csak néhányszor bocsátkozott, igaz hosszabb ideig tartó kapcsolatokba. Az önéletrajzi adatok egyértelműen arról árulkodnak, hogy Simone szörnyen féltékeny volt.
Beauvoir Sartre mellett vitte tökélyre filozófiai munkásságát, feminista elméletét. Együtt bírálták a burzsoázia begyöpösödött gondolkodásmódját, mint a kulturális és társadalmi fejlődés konzerválóját, és együtt tiltakoztak a vietnami és algériai háborúk ellen. 1949-ben jelent meg világhírű könyve, a feminizmus alapműve: A második nem. Könyvében végigkíséri a nők történetét, alaposan átvizsgálva alárendelt helyzetüket tudományos igénnyel, mégis élvezhető, könnyed stílusban. Szintén Sartre-ral együtt indították útjára a Les Temps Modernes című folyóiratukat, ahol a haladó szellemi irányzatok és az egzisztencializmus képviselői kaptak helyet. Politikai aktivitásukat mutatja, hogy mindketten a baloldali értelmiség szószólói lettek. Beauvoir első regénye 1943-ban került a nyilvánosság elé, melynek címe: A vendég. A könyv egy különös szerelmi háromszögről szól, a kritikusok feltételezik, hogy féltékenység motiválta a mű megszületését.
Sartre és Beauvoir igazi szellemi társakként működtek együtt, Sartre, mielőtt egy műve megjelent volna, elolvastatta a kéziratát Simone-nal, és értő megfigyeléseit, kritikáját figyelembe vette. Életük annyira összekapcsolódott, hogy Sartre 1980. április 15-én bekövetkezett halála után Beuvoir nem tudott mit kezdeni magával, a létezést teljesen céltalannak és üresnek érezte. Az amfetamin és alkohol bódító mámorában keresett menedéket, ami feltartóztathatatlanná tette testi és szellemi leépülését. 1984. április 14-én halt meg. Munkásságával segítette a nők öntudatra találását, alárendelt helyzetükből való felemelkedésüket.
Művei magyarul
Amerikai útinapló. Bp.: Európa, 1960. 440 p.
Egy jó házból való úrilány emlékei. Bp.: Magvető, 1961. 441 p. (Világkönyvtár)
A kor hatalma. Bp.: Magvető, 1965. 590 p. (Világkönyvtár)
A körülmények hatalma. Bp.: Magvető, 1966. 591 p. (Világkönyvtár)
Mandarinok. Bp.: Magvető, 1966. 734 p. (Világkönyvtár)
Képek, káprázatok. Bp.: Európa, 1969. 137 p. (Európa Zsebkönyvek)
A második nem. (szerző által engedélyezett, rövidített kiadás), Bp.: Gondolat, 1969. 577 p.
A megtört asszony. Bp.: Gondolat, 1972. 289 p. (benne: A megtört asszony, A szerénység kora, Könnyű halál)
Az öregség. Bp.: Európa, 1972. 862 p.
Minden ember halandó. Bp.: Európa, 1973. 372 p. (Európa Zsebkönyvek)
Epilógus In: Nagyvilág, 1964. IX. évf. 6. sz. 925-934. p.
A kétértelműség erkölcse. (Részlet) In: Modern polgári etika. Szöveggyűjtemény, 2. köt. Bp.: Tankönyvkiadó, 1976.
Amerikai szerelem Jaffa, Bp., 2009.
A hit hatalma. Bp.: Jaffa. 2013
A megtört asszony
"Ha a nőt semmi másra nem tanították meg, mint hogy odaadó legyen, és íme, senki se kér többé az odaadásából, haszontalanná vált, létjogosultságát vesztette, s a hátralevő hosszú, üres éveken merengve ezt mormolja magában: senkinek sincs szüksége rám!" (A második nem)
Monique több mint húsz évig élt a férjével boldog házasságban. Két, most már felnőtt, külön élő lányukat nevelte főállású anyaként ez idő alatt. Fizetett munkája nem volt, minden idejét, energiáját a családjának szentelte. Férjének igyekezett jó és megértő társa lenni. Élete figyelmeztetés nélkül, egyik pillanatról a másikra omlik össze, amikor férje, Maurice egyik éjjel bevallja, hogy néhány hete viszonya van egy fiatalabb nővel. A férfi időt kér, hogy dönteni tudjon, kettejük közül kivel akarja folytatni életét. Monique kezdetben reménykedik, bízik abban, hogy a kettejüket összekötő erős kötelék, az egymással eltöltött évek, a közös emlékek végül visszavezetik férjét hozzá. Barátnői is azt mondják, az idő neki dolgozik, az új nő által kiváltott fellángolás, izgalom rövidesen elmúlik, s a férj vissza fog hozzá térni. Legyen türelmes és megértő férjével, hogy annak legyen kedve visszamenni hozzá. Monique ennek megfelelően nagyon igyekszik türelmesnek, kedvesnek lenni. Szíve össze van törve, úgy érzi, kicsúszott lába alól a talaj, de félelmét, fájdalmát próbálja magában tartani, nehogy kellemetlen perceket szerezzen férjének, s így az a másik nőt válassza. Telnek a napok, egyre nehezebb elviselnie, hogy férje sok időt tölt a szeretőjével, és továbbra sem mond mindig igazat. Kiderül, hogy időnként olyankor is az új nővel van, amikor Monique-nak azt mondja, hogy dolgozik. Szó szót követ a lelepleződéskor, s arra is fény derül, hogy az "új" szerelem már tizennyolc hónapja tart. S hogy az utóbbi tíz évben a férfinak folyamatosan szeretői voltak. Monique számára hirtelen megkérdőjeleződik egész közös múltjuk, eszébe jutnak apróságok, amelyeket nem értett akkor, amikor történtek, de most, az új információ birtokában hirtelen a helyükre kerülnek. A férfi, hogy magát védje, hirtelen vádaskodni kezd, olyan kritikákat fogalmaz meg Monique-kal szemben, amelyekről korábban nem beszélt: rossz anyának nevezi, aki rátelepedett a lányaira, őt hibáztatja azért, hogy annak idején a kórházi munka helyett a kutatást választotta. Minden szerepében megkérdőjelezi a nőt. S mivel Monique legfontosabb kapcsolata a férje, igazán közeli barátai nincsenek, élete során teljesen elszigetelődött, nincs más, akinek a véleménye számíthatna akkor, amikor saját magáról gondolkodik. Férje vádjai hallatán hirtelen összeomlik a saját magáról alkotott képe. "Egy ember elvesztette az árnyékát. Már nem tudom, mi történt vele, de rettenetes volt. Én a saját képmásomat vesztettem el. Nem sokat nézegettem; de ott volt a háttérben, úgy, ahogy Maurice megfestette számomra. Egyenes, őszinte, igazi asszony, kicsinyesség és megalkuvás nélkül, de megértő, türelmes, mélyen érző, aki figyel az emberekre és a dolgokra, szenvedélyesen átadja magát azoknak, akiket szeret, és megvalósítja számukra a boldogságot. Szép élet, derűs és harmonikus. Sötét van, nem látom többé magam. És mit látnak a többiek? Talán valami undorítót."
Az a legszörnyűbb, hogy ebben a helyzetben, vagyis akkor, amikor rá kell döbbennie, hogy férje mennyit hazudott neki az elmúlt években, hogy semmi sem volt igaz, amit ő annak hitt, a szavak és az érzések sem, nem adhatja át magát fájdalmának és dühének, folyton vigyáznia kell, hogy ne rendezzen jelenetet, ne viselkedjen hisztérikusan. (Egy nő számára nem megengedett, hogy mérges legyen, akkor sem, ha minden oka megvan rá!) Férje elárulhatja, lehet igazságtalan és gyáva, őt okolva minden rosszért, megteheti, hogy nem vállal semmiféle felelősséget saját életéért, döntéseirt, feleségét hibáztathatja még azért is, hogy milyen munkát választott, de ő mégcsak nem is sírhat mindezért, mert akkor kicsinyességgel, érzelmi zsarolással vádolják. Mindenki: férje és "barátai" is, az egész világa. Férjével kapcsolatban mindenki megértő, és mindenki, Monique is saját magában keresi kapcsolatuk kudarcának okait. Beindul fejében a szokásos mantra: mit kellett volna másképp csinálnia, hogy meg tudja menteni házasságukat. Érdekes módon a férj nem gondolja azt, hogy az ő feladata lett volna ez, számára megengedett volt az a megoldás, hogy ha valami elromlott, akkor új kapcsolatban keresi a saját boldogságát. A nőknek felnövekedésük során három dolgot biztosan megtanítanak: feltétlenül szükségük van egy férfira, és ha a kapcsolatukban problémák vannak, az az ő hibájuk, tehát nekik kell megoldaniuk. Mindez nagyon megnehezíti, hogy Monique helyére tegye a dolgokat, hogy oda tegye a felelősséget, ahová való. Csak annyit tud megfogalmazni: ha férje már tíz évvel ezelőtt szólt volna neki, hogy már nem boldog vele, hogy szeretői vannak, akkor még több esélye lett volna neki magának is kiépíteni férjétől független életét, felépíteni saját magát. Elkezdhetett volna dolgozni, kiléphetett volna a világba, kapcsolatokat alakíthatott volna ki, amelyek segítségével most nem szorulna annyira és minden tekintetben a férfira. Persze érezte ő is, hogy kapcsolatuk változik, alakul, hogy nem olyan, mint régen, de azzal magyarázta (ebben is annyira jók vagyunk, mi nők, mármint hogy hazudjunk magunknak, elleplezzük magunk elől is az igazságot, mert fő feladatunk, a házasságunk megtartása, akár hazugságok árán is, erre vagyunk kondicionálva), hogy ez természetes folyamat, nem a válság jele.
Mindez nagyon ismerős számomra is. Tudtommal engem nem csalt meg a férjem, de ettől eltekintve minden más megtörtént velem is. Egyszercsak rádöbbentem, hogy én nem azt jelentem számára, amit ő jelent számomra, hogy az ő véleménye rólam nekem esszenciális, az életem függ tőle, s hogy ez túlzottan kiszolgáltat neki. Szerencsére rögtön ezután (44 éves koromban!) kapcsoltam, s elkezdtem felépíteni tőle független saját magamat, kapcsolatokat, ügyeket, amikért kedvvel dolgozhattam. Neki ezek mindig rendelkezésre álltak, ő sohasem volt nekem kiszolgáltatva. Neki viszont hatalma volt fölöttem, nélküle semmi sem voltam. S ez tetszett neki. Az is, hogy kiszolgáltatottságomban mindent megtettem azért, hogy neki jó legyen velem. Kényelmesen élhetett. "Szeretete" csak addig tartott, míg ki nem fejeztem, hogy számomra nem kényelmes ez az élet, sőt nem is megfelelő, s mostantól (attól a pillanattól kezdve, amikor már nem voltam kiszolgáltatva neki, mert már megvolt a saját életem) szeretném, ha bizonyos dolgokon változtatna, hogy nekem is jó legyen. Ekkor lett vége közös életünknek. Fáj, hogy ennyire könnyen lemondott rólam (ami persze visszamenőleg tesz semmissé dolgokat, szavakat, érzéseket, mert hogyan is hihetném, hogy valaha is szeretett, ha inkább sértődötten elköltözött, mintsem hogy boldoggá tegyen), de örülök, hogy megtörtént, mert sokkal teljesebb az életem, mióta egyedül élek. Meg azért is, mert a válás tiszta helyzetet teremtett: addig is egyedül voltam, de azt az egyedüllétet házasságnak kellett neveznem.
******
EGY JÓ HÁZBÓL VALÓ ÚRILÁNY EMLÉKEI
Az egzisztencialista filozófia a második világháború után a legjelentősebb szellemi áramlat volt Franciaországban. Így a francia kultúra egyik központi kérdése volt, hogy milyen társadalmi háttere és világnézeti összetevője volt az egzisztencializmusnak, s az ötvenes években megkülönböztetett helyzetét milyen eszmetörténeti szituációnak köszönhette.
Az önéletrajzi regényben Beauvoir ezekre a kérdésekre keresi a választ. Az írónő arra törekszik, hogy személyes eszmélkedésének folyamatával együtt megrajzolja az egzisztencialista szemléletmód kialakulását is. Beauvoir katolikus, nagypolgári családban született, s regényének már az első oldalain felmutatja társadalmi oppoziciójának két meghatározó elemét. A polgári mentalitás és a bigott katolicizmus a francia társadalom összetartó erejét képezte; modellszerűen tiszta formában nem is annyira a párizsi, mint inkább a vidéki nagyvárosoknak a közgondolkodást leginkább befolyásoló családjait jellemezte. A Du Moulin, Mabille család, Pradelle, Grillére, Meyrignac és Gaston bácsi figurája a pénz- és hatalom vágy, valamint az osztálytudatos katolicizmus alaptípusait jelentik a regényben és az életben. Az akadálytalan integrálódást ehhez a társadalmi réteghez elkerülendő, Beauvoir egy abszurd és egy tényleges választási lehetőséget lát. Gyermekkori barátnőjének, Zazának sorsában az öngyilkosságot, vagy a tudatos szembeszegülést az uralkodó társadalmi értékekkel. Az utóbbi választást - életveszélyes körülmények között, de morálisan jó helyzetben - megkönnyítette a fasizmussal szemben fellépő baloldali mozgalom, amely a negyvenes években Sartre-t és társait kimozdította a fenomenológia elvont filozófiájából és a közvetlen politikai praxis felé segítette. Ennek a szellemi folyamatnak a történetét, kulcsfiguráinak szerepét jeleníti meg a regény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése